A férfi, aki nem mert szeretni...

A gesztenyék szintén tanácstalanul lógtak a fán, mintha csak azt fontolgatnák: leesni vagy maradni? És volt még valaki, aki nem tudta, mit tegyen: egy lány, aki szerelmes volt. Aki mindenét - még a meztelen lelkét - is kitette, és csak várt.

Néha kapott egy "szeretlek"-et, de nem társultak hozzá tettek. Máskor szoros ölelést kapott, de csókot nem mindig. Várt, ahogyan a gesztenyék az idejükre - bár úgy tűnt, azok jobban tudják, hogy mit kell tenni, hiszen minden nap leesett egy-két darab. Páran azonban maradtak, mert nem hittek abban, hogy van értelme leesni a mélybe. Ahogy abban sem, hogy a zuhanás után is folytatódik az élet.

Aki mindig remélte, hogy a lány majd segít megtenni mindazt, amitől félt: leesni a mélybe, megszabadulni a kemény buroktól, és hagyni, hogy a féltve őrzött belsője napfényre kerüljön. Félt, hogy a mélybe csak zuhanni lehet, de sértetlenül, puhára érkezni nem. Rettegett, hogy a kemény, szúrós burok - amit oly sokáig növesztett - megtörik, és a sérüléstől a héja sem védi meg.

Mi van, ha évek múltán kiderül, hogy valóban tud szeretni, mélyen és finoman? Mi van, ha kiderül, hogy már réges-régen boldog lehetne, ha hagyná? És mi van, ha rájön, hogy tévedett, és a kemény héj mégsem védi meg? Nem akar többször megsérülni - de nem szeretné elengedni sem a lányt, akit még, ha némán is, de nagyon szeret. Azt a lányt, akitől csak kapott, mégis sokat elvett. Azt a lányt, aki helyette is vár és remél.

Az ősz közeledett, a gesztenyék pedig apránként leestek. Amelyik mégsem, annak a lány "segített" egy kicsit: lerázta, meghámozta, hogy a gyönyörű belső végre büszkén megmutathassa magát. Ám úgy tűnt, a természet jobban tudta, mikor következhet újabb gesztenye: a lány hiába segített, nehezen adták a burkot, és kínkeservesen fedték fel a külső köntös alatti igaz valójukat. Mert még nem volt itt az idejük.

Egy napon felnézett a fára, de az utolsó gesztenye még mindig ott volt. A lány erőtlenül összerogyott, és csendben zokogni kezdett. Rájött, hogy azt az egyet nem tudja onnan leszedni, mert annyira fél a semmibe ugrani, hogy inkább fennmarad a fán - még akkor is, ha elszárad, ha a burokkal együtt vész el.

Eljött az ősz, a levelek lehullottak, és egy napon lepottyant az a gesztenye is, amelyről a lány azt hitte, hogy már soha nem ér le. Az égbolt az eseményre ragyogóan kék lett, a lány arca pedig mosolygós. Rájött, hogy mégis érdemes volt várni, szeretni, és szerelmesen nevetni. És a gesztenye mellé végre a párja - és annak vallomása - is megérkezett, ami más volt, mint eddig. Biztató, reményteli, olyan, mint a burkától megszabadult gesztenye. Egy csodás ajándék - öleléssel, vallomással, szerelmes tekintettel, kedves szavakkal...

Ferencz Gabriella novellája

SHE.HU Kibeszélő!

Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Katt IDE, és mondd el nekünk!Forrás: Mudra László

Nyitókép: Shutterstock