Senki sem fogja helyetted felépíteni az önbizalmad!

Vagy még ennyit sem mondasz, csak szégyellősen elpirulsz, és nem is hiszed el, hogy mindez őszinte lenne. Zsebre rakod a bókokat, aztán a ruha bekerül a mosásba, a dicséret szétmállik, és már nem is emlékszel rá. Pedig milyen jó lenne bedunsztolni az elismeréseket! Kis üvegekbe zárni, amiből előhúzhatod őket, amikor elbizonytalanodsz magadban. Hiszen olyan ritkán hall az ember szívből jövő kedves szavakat, amik mögött nem kell rossz szándékot keresni.

És ha valaki mindent megtesz azért, hogy hiteles legyen a szemedben, akkor nem szabad - a félelmeid és a negatív tapasztalataid miatt - rosszat feltételezni róla. Ne fecsérelj el egyetlen morzsát sem a neked szánt szép szavakból, ne hagyd, hogy úgy porladjanak el, mintha csak mészkőből épített várak lettek volna! Próbáld meg elfogadni, amit kapsz - de közben azt is tudd, hogy a te önbizalmad elsősorban nem másokon múlik!

Mert persze, jólesik, ha olykor megdicsérnek, és megerősítenek abban, hogy amit csinálsz, az jó. Azt viszont sokan elfelejtik, hogy a legnagyobb elismerést te adhatod saját magadnak - ugyanis nálad jobban senki sem tudja, hogy mennyi energiát fektettél egy cél elérésébe.

Ehhez azonban kell némi önismeret. Sokan ugyanis olyan mértékig meg vannak elégedve magukkal - legalábbis látszólag -, mintha mindenben tökéletesek volnának. És amikor ilyet látok, akkor bennem is felmerül a kérdés:

• Vajon én is valótlan dolgok miatt vagyok büszke magamra?
• Én is azt hazudom, hogy kívül-belül kiváló vagyok?

Hiszen önmagamat ámítani jóval könnyebb lenne, mint tanulni, fejlődni és javítani a hibáimon - de szerencsére mindig rájövök, hogy ettől nem kell félnem. Ugyanis én már képtelen vagyok átverni magamat. Muszáj őszintének lennem, mert nem akarok bekötött szemmel élni. Ehhez azonban egy napon le kellett vennem a szemellenzőt, és leltározni a belső dolgaim között. Megforgatni, megnézni őket minden oldalról. Hogy láthassam a hibáimat, a sérüléseimet, és tudjam, hogy milyen feladatok várnak rám.

Ilyenkor valami eltörik odabent, valami eltűnik - talán egy láthatatlan kerítés, amit öntudatlanul állítottam fel magamban, hogy ne lássam a valóságot. És így azzal hitegethettem magam, hogy jó vagyok az utolsó porcikámig. De a felismerés olyan, mint egy tisztítófürdő - ami után már nem érdekel, hogy mások mit sugdosnak a hátad mögött.

Nyitókép: Shutterstock