Egy magára hagyott újszülött története...

Úgy is hívták a háta mögött, hogy "anyangyal", hiszen anyaként szerette a körülötte születő életeket.

- "Kimegyek cigizni!" - szólalt meg mögötte egy rezes női hang.

- "Persze" - válaszolta egy nővér. Mindegyik ezt mondja. Aztán soha nem jön vissza. Anyangyal szomorúan oda is nézett a kiságy melletti székre, hogy megbizonyosodjon: a nő elvitte azt a kis motyót is, amit a szülés napján hozott magával.

- Nem jön vissza - summázta Anyangyal magában.

- Nem anya az ilyen - dohogta a túlsó ágyon ülő nő.

Neki nem ez volt a feladata. Ő életadó. Megszülte, ez volt a dolga. A kicsi sorsát pedig majd elintézi az, aki a Földre szánta - közben felnyalábolta a kisbabát, aki az emberek szerint túl korán, és nagyon rossz helyre érkezett.

"Gyere csak, no, hadd lássalak! Jó lesz minden, meglátod" - suttogta a kislánynak. Olyan csenevész volt, hogy keresni kellett a végtagjait. Csöppnyi mandulaszeme csukva volt, talán az érkezés fáradalmai miatt pihentette még...

Aznap már hiába várták, hogy visszajöjjön érte a rezes hangú vékony asszony. Hosszúra nyúlt a cigiszünet. Nem jött vissza egy hét múlva sem. De Anyangyal minden nap szakított időt rá, hogy ölelgesse a kislányt, és beszéljen hozzá, közben pedig keményen dolgozott: rezes hangút is meg-meglátogatta, nagyokat köhintve lelkiismeretének küszöbén. Hiába. Nem volt elérhető.

Pár héttel később aztán egy fiatal pár érkezett a vegytiszta szobába. "Két nagyobb, eleven fiúcska mellé jó lesz egy melegszívű kislányt is naponta megszeretgetni, puszilgatni!" - ölelte magához a babát az asszony.

Anyangyal kisurrant a kórház ajtaján, és meg sem állt a Menny kapujáig. "Láttátok, láttátok?" - szaladt oda a többiekhez. "Igen! Láttuk! Szép munka volt!" - lelkendezett a többi anyangyal, majd elbúcsúztatták társukat, aki már útra készen állt: oda kell vezetnie valakit - akit eldobtak - azokhoz, akik mindennél jobban várják őt.

Nyitókép: Shutterstock