Zuk, Avia, IFA. Gyerekkorom szép emléke minden egyes út, amelyet ezekkel a böszme négykerekűekkel tehettem meg. Ja, nem. Apám miatt mentem, hogy vele lehessek, segíthessek neki.
De ezektől a hangos, rázós, kényelmetlen, mindig lerobbanó vagy a semmi közepén defektet kapó masináktól frászt kaptam. Apám megengedte, hogy a hajnali indulás után álomba szenderüljünk: tesóm az ülésen, én a lábánál, a földön próbáltam meg aludni.
A munka egyet jelentett ezekkel a zörgős vasakkal, nem csoda hát, hogy mire felnőttem, számomra az autó fogalma néhány egyértelmű dologgal volt jellemezhető: vagány, kicsi, kényelmes és megbízható. Nem volt kocsim, de ha lett volna, biztosan én lettem volna az a kis cuki sofőr, aki beszálláskor megsimogatja a kormányt, a visszapillantóban csekkolja a rúzsát, és kiszáll ellenőrizni, hogy jól sikerült-e az aznapi tolatva parkolás.
Apám persze maradt a "dögöknél", mindig valami tankot vezetett, amely számomra továbbra sem volt sem szép, sem kényelmes. Amikor autóvásárlásra került a sor, megpróbált győzködni, hogy "Egy nagyobb autó majdnem mindig hasznos. Lehet vele nagybevásárolni, fuvarozni, hozni-vinni embereket, és segíteni nekik a költözésben." Bár ez utóbbit nem tudom, hogyan érthette: ötven kilósan relatíve elég kevés komódot tudok megemelni és bepakolni egy furgonba - még akkor sem, ha a legjobb barátnőm fészekrakását menteném meg vele.
"Teherautó, apukám! Még a nevében is benne van: teher! Én nem szeretnék egy ekkora monstrumot vezetni!" - védekeztem, amikor csorgó nyállal mutogatta a "na, ez már használható" autókat.
Aztán úgy alakult, hogy már házas voltam, mire autónk lett: csini, kényelmes, sportos. Aztán rövidesen jött a költözés, majd az építkezés, beköltözés... én meg ellenálltam. A büszkeségem nem engedte, hogy segítséget kérjek a fatertól, aki utólag ezt megtudva csak röhögött: "Ugyanolyan fafejű vagy, mint én!" Később vállalkozásba kezdtünk, de úgy voltam vele, az elején azokat a fuvarokat is megoldjuk majd valahogy: odavitetjük, ideszállíttatjuk, attól kölcsönkérjük, ettől szépen kérjük...
Nem minden nő vezet rosszul, de én például igen
Végül eljött a nagy nap: egy csomó cuccal kellett elnavigálnom egy termelői piacra. Nem volt mese: felhívtam. Igen, én. Igen, őt. És igen, bevallottam: eljött az a szituáció, amikor szükségem lenne rá. Apámra, majd később egy "tankra". Segített választani egy kényelmes, halk, fullos furgont, amire az első útja előtt ki is tettem a tiszteletbeli rendszámot: FATER 01. Köszi, igazad lett.
Haizer Tímea
Nyitókép: Shutterstock
Mondd el Te mit gondolsz!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Csatlakozz a SHE Kibeszélő Facebook csoportunkhoz és mondd el nekünk!
