Apám nem tudja feldolgozni, hogy eladtuk a szülei házát...

"Nem." - hangzott az egyszerű válasz az anyósülés felől. Nem hagyott kapaszkodót, nem lehetett rá azt mondani, hogy de mi lenne, ha... de hidd el, hogy... Így a lány csak csendben gázt adott, és robogtak tovább az aszfalton.

Aztán teltek az évek, a ház úrnője (mert az volt ám a javából, keze nyomán mindig tisztaság illata járta át a házat) elment, az özvegy idős férfi pedig egyre erőtlenebbül hajtotta ki a biciklit... Aztán ő is követte a nagymamát. Az utódok pedig omladozni hagyták a tanyavilági portát, és gondoskodás helyett már csak a szívükben csinosították a takaros kis ház pontos mását.

És míg az emlékeik egészen elevenek voltak, addig a valóságban már csak egy roskadozó épület fogadta az arra járókat. Ó, ha egyáltalán járt még arra valaki... Hiszen a fiataloknak már kényelem kell: internet, autó, bevásárlóközpont. És legalább két-három közeli óvoda és iskola, hogy legyen miből választani.

Tetszett a lánynak, hogy a múlt egy része megmaradt, de közben a háznak is lett jövője. Annak a helynek, amely olyan sokat jelentett neki, és persze, az apjának is. "Mert ha még a régi házat hozták volna helyre, megérteném! De minek menjek arra, és minek fájdítsam a szívemet, hiszen az a hely már nem ugyanaz többé!" - fakadt ki keserűen az apa, amin a lány először csak meglepődött, aztán elgondolkodott a szavain.

Szerette volna megérteni az apját. Osztozni akart a fájdalmában, hogy ne csak a saját gondolatait hallja: "De hát valaki odaköltözött. Használja, gyönyörködik benne, és értéket teremtett. Mi ebben a rossz?" Végül úgy döntött, nem szól semmit. Hiszen évtizedek, sok tapasztalat és bölcsesség kellene ahhoz, hogy átérezze az apja fájdalmát.

Nyitókép: Shutterstock