Meddig lehet tűrni? - Egy felmondás margójára

Készenlétben voltam egész éjjel. Ma korán be kell érnem, még a munkaidő kezdetén beszélnem kell egy sráccal a HR-ről. Egy csésze zöld teát iszom, azt is csak a rutin miatt. Megnyugtat, és éberre tesz. Rajta kívül ma is elég lesz a szódabikarbóna, meg a szokásos egy szem savlekötő. A refluxot is meg lehet szokni. Azt még meg. A sminkeléssel pepecselek sokat: kell rám szem, száj, kell arccsont is.

Hideg van, és még mindig csak szürkül. A szálllingózó esőt megvilágítja az érkező villamos. Sok az üres ülőhely, én mégis állva maradok. Érdekes dolog ez az adrenalin: most teljesen tisztán látom, mi a feladatom, pedig hetek óta fogalmam sem volt róla, mit is csinálok pontosan.

Úgy kezdődött, hogy kaptam egy új főnököt. Már a sokadik új főnökömet. Megint muszáj bizonyítani, mert neki is bizonyítani kell. Hát ez van.

De csak egyetlenegy feltétellel: ha mindkét fél erre törekszik. Elég csak az egyik oldalon, csak egy kicsike bizalmatlanság, ez a sok érték mind üres szó marad. Egy közhely. Mint az a rossz vicc a keresztrejtvényből, amikor a főnök seggfej, a beosztott pedig idióta...

Tehát a bizalom az hiányzott belőlünk. Igen, nemcsak belőle, az elején belőlem is hiányzott. Egy velem egyidős, kevésbé képzett lány lesz a főnököm - már eleve csalódottan vártam. Lehettem volna gondolatban is elfogadóbb vele? Igen. De amikor belendült a közös munka, túlléptem a rossz érzéseimen, és megjött a tettvágy, a lendület, úgy éreztem, van mit ellesni tőle...

Próbáltam elmagyarázni neki, mi hogyan működik, az évek alatt hogyan álltak be nálunk a dolgok, voltam kedves, barátságos, próbáltam kitapogatni, mi kell neki. Ha kellett, nagyvonalú voltam, ha kellett, még azért is bocsánatot kértem, amiért szívem szerint nem kértem volna. De semmi. Nem találtuk meg a közös hangot. Hát ez kell még a jó főnök-beosztott kapcsolathoz: megfelelő párbeszéd.

Most azt gondolod, lehet, hogy nem kedveskedni kellett volna. Hanem mondjuk, kikérni magamnak és kiabálni, ha már sokadszorra igazságtalanság ér. Nézem az arcom a villamos tükröződésében, és tudom, hogy igazad van. De volt ilyen is: kiabáltam, és kikértem magamnak. Az sem segített, kétszer akkora hangerővel kiabált vissza. Akkor veszítettem el magam.

Jött a félelem a holnap reggeltől és a hétfőtől. Gyomorgörccsel nyitottam meg az irodai levelezést. Jött a reflux. Egyszer egy másfél oldalas memó miatt tört ki a botrány, mert maradt benne két felcserélt betű, egyetlenegy elütés. Akkor bőgtem az irodában. Ki vagyok én, egy ostoba, figyelmetlen barom? Úgy éreztem, üldöznek. És ezt a munkatársaim is így érezték.

Leszállok a villamosról, még mindig esik az eső. Egyre jobban. Elkezdtem dokumentumokat gyűjteni az engem ért sérelmekről. Volt mit összegyűjteni. Aztán felhívtam egy munkajogász barátnőmet. Levelet fogalmaztunk. Most jön a cikk legfontosabb tanulsága: mindenkinek kell egy házi munkajogász. És eljutottunk ehhez a naphoz. A táskámban a másfél oldalas helyzetjelentés, felmondással a végén.

Már tudom, hogy harcos vagyok. Egy harcos, aki azt mondja: ebből elég volt. Akivel nem lehet feltörölni a padlót.

Kis Virág

Nyitókép: Shutterstock