A jégen koppanó tűsarok - avagy hiúság vs. tél

Rég előástam a szekrényből a vatelines nagykabátot, a vastag pulóvereket és a nyeles gatyát. Vagy, ahogy a köznyelv mondja: cicanadrágot. Féltőn végigsimítok egyetlen téli, de mégis nőies ruhadarabomon, egy bélelt, szőrmegalléros bőrdzsekin. Amelyből kilóg a hátsóm, tehát nem igazán melegít, cserébe viszont igen dekoratív. Vagyis a hideg időben is én lehetek a Végzet Asszonya. Előkerül a pomponos sapka is - amelyben igyekszem cuki helyett szexinek érezni magam - a hozzá való sállal együtt.

Már tetőtől térdig megvan a szett, amivel túlélhető a tél, de a legkardinálisabb kérdés még hátra van - ez pedig a cipő. Mert abból nem engedek. Tűsarkúmániás lévén, télen is azokat a darabokat kedvelem, amelyek megemelik a magasságomat legalább 8 centivel. Mert a tűsarok számomra nem csak holmi tupír. Sokkal inkább fogalom, szemlélet, látásmód és stílus. Az év háromnegyed részében mindezzel kiválóan együtt tudok élni, viszont a téli hónapokban komoly dilemmákkal nézek szembe.

Mert az üzletekben bizony van kínálat bőven. Ilyen-olyan sarkú csizmák tömkelege kacsingat rám, ám én csak egyvalamit figyelek - a lábbelik sarkát. Hosszas szemezés után az egyiket felpróbálom, és úgy mutat rajtam, mintha rám öntötték volna. Bokánál szűk, az orra finoman hegyes, a sarka, mint a tű. Kincsem, te velem jössz!

Bilibe lóg a kezem

Ugyanis a valóság sokszor átírja a fejünkben elképzelt képsorokat. Hiszen a küszöbre szóródott hódarára lépve már az udvaron előadok egy tripla leszúrt rittbergert, a szomszédok nagy örömére. Kis híján tapsviharban törnek ki a gangon cigarettázó lakótársak - és még azért is nekem kell elnézést kérnem, ha a nevetéstől magukra öntik a kávéjukat. A táskámmal kalimpálok, mint egy cséphadaró, fogaim között szitkokat szórok, és egy "Csókolom Erzsi néni" -t. Hiszen egy úrinő még a krízis közepén is illedelmes!

De mivel nem vagyok egy feladós fajta, folytatom tovább az utam, kilépek a kapun. Itt ugyanis még tudok lépni, nem úgy, mint az utcán... Kikukkantva lesem a sószóró autót, és a hómunkásokat. Igen, tudom, nem indokolt jobban várni őket, mint a Télapót, de a tél nekem erről szól: a járda szélére kotort hókupacokról, amelyek között nagyasszonyosan elsétálhatok a magassarkú csizmámban. Most persze sószóró sehol, és a munkások is még a forralt bort isszák a sarki kricsmiben, így a hódara durvára darált cukorként lepi be az utat. És csúszik, mint a fittyfene.

Tojógalambként topogva elindulok, közben a tűsarkaim az összes őszről odavetődött falevelet összeszedik. Ezeket persze öt lépésenként lepucolgatom a csizmámról. Hiszen nem vagyok én Poldi bácsi, és momentán a fű sem ér égig... Csak a vérnyomásom.

Egy-egy bokabicsaklásnál azon elelmélkedem, hogy vajon milyen gyors a segélynyújtás a baleseti sebészeten bokatörés esetén? Majd hazaérve leveszem a tűsarkú csizmámat a hiúságommal együtt, és előkotrom a szekrényből a lapossarkú lótifuti cipőmet. A szívemnek kedves darabot pedig elteszem kora tavaszig, a bennem élő tűsarokmániával együtt.

Így pedig tíz perc alatt megjárom az utat, a járdán csúszkálva játékosan. Visszafelé veszek egy forró teát, és látom az árus fiú szemén, hogy cseppet sem izgatja, milyen cipő van rajtam. Az viszont igen, ahogy a kezembe nyomott gőzölgő ital fölött ráemeltem a pillantásomat... tűsarkatlanul. :)

Nyítókép: Shutterstock