Tudod, engem nem zavar, hogy kövér vagyok

Amúgy a túlsúlyom oka pajzsmirigy elégtelenség. Ez sajnos népbetegségnek számít, hiszen az európai lakosság 4,4%-át érinti - túlnyomó arányban nőket. A látványos tüneteim ellenére sokáig mégsem ismertük fel a kórt. Ám amikor 24 évesen végre meghallottam a diagnózist, sírva fakadtam. Nagy kő esett le a szívemről - valahogy minden értelmet nyert. A folyamatos hízás, a sikertelen fogyókúrák, az a rengeteg hajszál a hajkefében, a foltok a karomon, és a nem létező szempilláim.

Ez az állapot ugyan nem gyógyítható, de hormonpótlással megállítható az ámokfutás, amit az ember anyagcseréjében okoz. Így végre elkezdődhetett egy másféle harc, ahol már nem vaktában kellett lövöldöznöm, hanem ismertem az ellenséget. Sőt, megkaptam a megfelelő fegyvereket is! De ami a legfontosabb, a fogyás helyett is új célom lett: egészségesnek lenni. Már nem érdekel a fogyókúra, nem érdekelnek a ruhaméretek. Azért sportolok és követem az előírt diétát, hogy a testem a lehető legjobban működjön, és a hormonterápia mellett ezzel is segítsem az egészségem fenntartását.

No body shaming

Tisztában vagyok vele, hogy engem okkal lehetne "lekövérezni". De valamiért mégsem szoktam efféle body shaminggel találkozni. Szerintem ez főként arra vezethető vissza, ahogy én magam viszonyulok a saját testemhez: egyszerűen nem hiszem, hogy a plusz kilóim miatt rosszul néznék ki. Persze sokat segít, hogy ismerem a túlsúlyom okát, és tudom, hogy mennyi energiát fektettem abba, hogy "csak ennyire" legyek kövér.

Amúgy a betegségem más tünetei mindig is sokkal jobban zavartak. Lehet, hogy pont ezért nem érdekel a súlyom, mert sokkal inkább megviselt, hogy "életem legszebb éveit" szempillák nélkül, ritkás szemöldökkel és hulló hajjal éltem le. Hamar megtanultam profi módon használni a szemhéjtust és a szemöldökceruzát, ezért akik nem tudtak a betegségemről, azok észre sem vették. De engem mindig elszomorított, és ma is elszomorít, hogy talán sosem nő már vissza az összes szempillám.

Azt viszont teljesen helyretettem magamban, hogy a súlyom csak egy része mindannak, ami meghatározza a kinézetemet. Sőt, valójában nagyrészt nem is ezen múlik, hogy mennyire vagyok csinos. Bármilyen boltban találok 40/42-es ruhát, így a divatos öltözködéssel sincs gondom. Sosem rejtettem el magam, nem hordtam sátrat, és egyszerűen nem voltam hajlandó elhinni, hogy nem vagyok szép. Hiszem, hogy ez kihat arra, ahogyan mások látnak engem. Ha azt látják az emberek, hogy nem utálod magad, nem is fogják azt gondolni, hogy valami nincs rendben veled. Így azt sem fogják feltételezni, hogy minden este sírva zabálsz a kanapédon.

De még mielőtt közölnétek, hogy elvesztettem a realitásérzékemet, bevallom, hogy kövér lányként nyilván irigylek mindenkit, aki vékony. Rosszabb pillanataimban néha én is azt feltételezem: nekik nem kell semmivel megküzdeniük. Ennek ellenére mélyen elítélek minden olyan megnyilvánulást, ami leszólja a vékony lányokat. Nem úgy kell magunkat elfogadni és elfogadtatni, hogy bántjuk azt, aki különbözik tőlünk. Még ha tokától bokáig elönt minket a sárga irigység, az sem jogosít fel erre.

És hogy mit üzennék mindenkinek, aki szenved az alkatától? Azt, hogy a saját lelkünk számára az a legegészségesebb, ha saját magunk legjobb verziójává igyekszünk válni. És nem keseredünk bele abba, amit rajtunk kívül álló okokból nem tudunk elérni.

Nyitókép: iStockphoto