Lakókocsis nászút és Murphy törvénye

Az egy dolog, hogy a nagy nap előtti szerdán fel se tudtam kelni a láztól, a szokásos női dolgok miatt (ennyit az intim részek kihagyásáról, ugye...). Szombaton csodaszép menyasszonyt sminkelt belőlem a munkatársam, aki minden egyes orrfújás után renoválta a fejemet. Vasárnapra már egészen jól voltam, a hétfői indulásra pedig nyoma sem volt a bajoknak. Indulás Szlovéniába és Olaszországba... Lakóautóval.

Kempingek nyomában

Nem terveztük agyon a dolgot, úgy voltunk vele: kemping majd' minden nagyobb városban van, ez a két ország meg csodaszép, hát majd kialakul, hol alszunk, nem igaz? Ömm, végül is... de...

Ausztria felé robogva arra azért már rájöttünk, hogy a GPS-ünk talicskára vagy biciklire van állítva, mert minden egyes lehetőségnél le akart hozni minket az autópályáról, és olyan szűk utakra is szeretett volna elkalauzolni minket, ahol a gépjármű a méretei miatt eleve nem fért volna el.

Az első este "Ausztria-alsón" ért minket, no, hát akkor keressünk is egy kempinget! Íme, itt is van! Mennyi lakókocsi! Tele az egész hely. És sehol senki! Kellett egy pár perc, mire leesett: április van, előszezon, a nomád nép meg itt tárolja a járgányát...

Így esett, hogy egy zárt nagykapu előtt, üres lakókocsik mellett töltöttük az éjszakánkat. Másnap már a méltán népszerű, üde zöld szlovén lankákon navigáltuk a járművet, és csak a következő kempingnél ért minket a sokk: nem férünk be... Ezúttal kivételesen nem a teltház miatt, hanem a nagykapu méretei miatt! "No problem!" - nyugtatott meg minket a recepciós, és már bontotta is a bejáratot.

Lázas szenvedély

Néhány nap alatt felfedeztük a környéket: a Postojna barlang felejthetetlen volt. És hideg. A lent töltött pár óra alatt sikerült úgy megfáznom, hogy szinte éreztem, ahogy percről percre elönt a láz. Én az immunrendszeremmel küzdöttem, a férjem pedig az olasz szerpentinekkel... Hiszen már Trieszt utcáit róttuk addigra, melyek szintén nem a lakóautókra lettek tervezve.

A recepciósnak még mindent sikerült elmondanom, majd átadtam magam a betegségnek: a friss házasok tájáról mély nyögések hallatszottak, de elárulom: nem a gyönyörtől sikongattam. Éjjel a férjem már a végtagjaimon cserélgette a vizes törölközőket, reggelre pedig megszületett az elhatározás: ide gyógyszer kell! Írtam hát egy cetlit olaszul: "A feleségem lázas. Hol a legközelebbi gyógyszertár? Kérek gyógyszert!", majd útnak indítottam a csak magyarul beszélő életem párját - egy ismeretlen városban, szakadó esőben.

Egy óra múlva vissza is ért, és lelkesen magyarázta, melyik gyógyszer mire való. "De hát te ezt honnan tudod?" - kérdeztem elhaló hangon. "Hát a gyógyszerész hölgy mindent részletesen elmondott." - magyarázta a férjem a legnagyobb természetességgel. Kitört belőlünk a nevetés, és a kacagásban feloldódott minden addigi stressz.

Tovább is van, mondjam még? A kedvenc városom, Trieszt után Gradóban időztünk, de miután már másfél napja folyamatosan szakadt az eső, gondoltunk egyet, és "egy szuszra" hazajöttünk.

Nyitókép: iStockphoto