Lásd meg a szépet önmagadban - Egy kerekesszékes lány tollából

Mindig találunk okot arra, hogy miért ne legyünk elégedettek magunkkal. Én is, bőven! Bármilyen hihetetlen, cseppet sem a kerekesszékemmel van a bajom, elvégre piros, suhan, mint a hétszentség, és remekül váltogathatom a háttámláján a táskakollekciómat.

Nekem, mint "fogyatékkal élőnek" – ahogy manapság hívnak minket – is a legnagyobb problémáim közé a plusz kilók, a ráncaim, vagy a kis, öhm... mellkasi adottságaim tartoznak, amellett persze, hogy a betegségemből kifolyólag egy kicsit aránytalanabb testtel "áldott meg" a sors, ami miatt szintén bosszankodhatnék... és szoktam is.

De mi segít nekem ezeken a napokon?

1.

Reggel belenézek a tükörbe, és szomorúan konstatálom, hogy megint egy ránccal több lett. Hogy lehet ez az isten szerelmére, hiszen még "csak" 28 éves vagyok? Ja, igen, hogy a gimis és egyetemi bulik nyomait látom magamon? Néha sírva fakadnék, hogy már most úgy nézek ki, mint a saját nagymamám (vajon mi lesz később?), majd elmosolyodom: elcserélném bármire is azokat a bulis éveket? Nem! Bánom, hogy a hőn szeretett nagymamámra hasonlítok? Tulajdonképpen nem. Hát akkor mi is a gond?

Forrás: Ivanova Daniela saját képe

2.

Pici testben élek, 31-es, ismétlem 31-es(!) lábam van. Csoda, hogy kapok rá olyan cipőt, ami nem Mickey Mouse-os, csillámpónis, vagy Disney hercegnős. Napi szinten bosszankodom amiatt, hogy miért nem vehetem fel azt az irtó dögös, platformos magas sarkút, de aztán eszembe jut egy kedves pillanat, amikor az ismerőseim huncutul csillogó szemmel megjegyzik, hogy milyen édes babalábam van, esetleg még szeretetből meg is dögönyözik. Epic!

Forrás: Ivanova Daniela saját képe

3.

Nem volt egy olyan időszak sem az életemben, amikor nemhogy a tökéleteshez közeli, de legalább pattanástalan, vagy ránctalan lett volna az arcbőröm... 13 évesen annyira pattanásos voltam, hogy a tanár megállított a folyosón, és hüledezve megkérdezte: "Te bárányhimlős vagy???" - majd' lesült a bőr a képemről. A húszas éveim közepe tájára végre elkezdtek csökkenni ezek a rondaságok, de akkor meg megjelentek az első szarkalábak! Sajnos fogalmam sincs, milyen érzés lehet hibátlan arcbőrrel érni, de vigasztal a tudat, hogy ezzel nem vagyok egyedül a világban.

Forrás: Ivanova Daniela saját képe

4.

A másik bökkenő az életemben, amivel mindig harcolnom kell: a nevem. Bolgár eredetű, apukám után kaptam. Ebből jönnek persze a "Te orosz vagy?"/"Tudsz bolgárul?"/"Miért írod egy l-lel a neved?" féle kis gyöngyszemek, illetve az, hogy rendszeresen külföldinek néznek. Utálom! Megváltoztathatnám, de nem teszem, mert az már nem én lennék, és akkor a barátaim sem hívhatnának poénból Iliev-Kalasnyikov-Ivanov-Szupernova Danielának.

5.

Fogyás. Napi szinten küzdök amiatt, hogy mégis hogyan fogyjak le ülve? Tudtok bárkit is, aki így fogyókúrázik? (Én nem.) A futás, kardio, spinning, jóga, stb. kiestek, maradt az úszás és az egyéb sportok, amiket én is végezhetek, de ezek messze nem elegendőek ahhoz, hogy lemenjen az a plusz 5 kg. De őszintén szólva örülök annak, hogy ez a legnagyobb problémám. Hogy nem fáj semmim, boldog vagyok, örömömet lelem az életemben. Az a néhány kiló felesleg pedig tesz róla, hogy mai trendi csajként használhassam a #diéta #fogyás #fitness hashtageket. Elvégre hány olyan kerekesszékessel találkoztok, aki a fogyás miatt rinyál? Menő!

Forrás: Ivanova Daniela saját képe

 6.

A kis melleim. Sokáig pöröltem magamban a Jóistennel, hogy ha már megfosztott az élménytől, hogy csinosan tipegve a csípőmet riszáljam, és a férfiak a fenekemen legeltessék a szemüket, legalább oly módon áldozhatnék a nőiesség oltárán, hogy szexi dekoltázst villantok.

Volt idő, amikor még plasztikai műtéten is gondolkodtam, mert úgy voltam vele, hogy annyi mindent nem tudok megváltoztatni magamon, legalább amit tudok, azt tegyem meg! Aztán észbe kaptam, és letettem róla, mert elfogadtam, megszerettem magam, majd megtaláltam azt a férfit, aki pont olyannak szeret, amilyen vagyok.

Forrás: Ivanova Daniela saját képe

7.

Sosem leszek egy végzet asszonya... Édesanyám ebben a korban már javában nagy betűs NŐ volt, egyszerűen bomlottak utána a férfiak. Szerintem most, 54 évesen dögösebb, mint én, és mindig azt mondtam neki, hogy szeretnék én így kinézni ennyi idősen! Sőt, igazából már most szeretnék úgy kinézni, mint ő... Mert vele ellentétben rám a legnagyobb jóindulattal is csak a "cuki" jelzőt szokták használni. És még így közel a 30-hoz sem hallom soha senki szájából azt, hogy "Daniela, a 28 éves nő", inkább fiatal lány, lányka, kislány, stb.

Persze aztán rájöttem, hogy hiába is várom el, hogy femme fatale legyek, ha napi szinten rózsaszín cuccokba bújok, romantikus, virágos ruhákat hordok és masniszenvedélyem van, ergo úgy öltözködöm, mint egy vattacukor... Nem lehet mindenki szexszimbólum, cuki lányokra is szükség van. Én pedig tudom, hogy amikor ezt mondják rám az ismerőseim, azt csakis szeretetből teszik.

Forrás: Ivanova Daniela saját képe

Mindezeken felül pedig rengeteg hegem, deformitásom van még a sérültségemből kifolyólag, gyakorlatilag egy "tökéletlenséghalmaz" vagyok, amivel minden reggel szembesülnöm kell a tükörbe nézve.

De tudjátok mit? Én így szeretem magam, így vagyok egész!

A rossz napjaimon egyszerűen csak örülök annak, ami szép rajtam (mert ilyen is van), és az évek során szépen lassan megtanulom, hogy mennyire fontos jól főznünk abból, amink van. A változtatás jogát nem kaptuk meg, ellenben van egy eszközünk arra, hogy csakis a szépre figyeljünk, elfogadjuk magunkat a hibáinkkal együtt, és hálásak legyünk azért, hogy belőlünk csak egy van! Hiszen egyediek és utánozhatatlanok vagyunk!

Ivanova Daniela

Nyitókép: iStockphoto

Ezek is érdekelhetnek