A férjemmel nem vagyunk az a sokat veszekedős házaspár, de azért körülbelül 2 havonta beiktatunk egyet a rend kedvéért. 12 év együttlét után azonban egy baleset borította az addigi átlagot...
Az én csuklótörésem és műtétem kellett hozzá, hogy hosszú évek után új akadállyal nézzen szembe a kapcsolatunk.
Ez pedig a főzés volt, amiben nekem 10, a férjemnek 0 év tapasztalata volt. Elsőre úgy gondoltuk, könnyű lesz: majd ő lesz a kéz, én az agy. Hát, nem így történt...
A kezdet nem volt túl könnyű, mivel a férjem és én teljesen különböző stílusú emberek vagyunk, ám mindketten elég makacsok. Ő a precizitás mintaképe, a jól megfontolt döntések nagymestere.
Akinél a "Vágd fel a krumplit kb 2,5 cm-es kockákra!" mondat azt jelenti, hogy tényleg minden egyes krumpli 2,5 cm-es kockára lesz vágva. Én pedig eléggé ösztönös, "Sózd meg a krumplit, úgy érzésre!" típusú ember vagyok.
Így az első pár alkalom a konyhában eléggé parázs hangulatúra sikeredett.
Amikor pedig megjelent egy sima csirkepörkölt főzése előtt szakácskönyvvel a kezében, legszívesebben hozzávágtam volna! De nem volt választásunk, az én kezem gipszben volt, enni pedig kellett. 8 hétig nem akartam szendvicsen élni, és házhoz rendelni sem igazán akaródzott, úgyhogy nem volt más lehetőség.
Ott állt egymással szemben a két teljesen különböző személyiség. 12 évig pont emiatt működött a kapcsolatunk. De most valamiért csődöt mondott a jól bevált dinamika, és napok óta veszekedtünk. Átmentünk már több rázós helyzeten is, de ez teljesen új volt. Eddig általában rajtunk kívülálló problémát kellett megoldanunk, de most mi magunk voltunk a probléma.
Annyira pedig nem vicces egy 20 cm-es daraboló késsel a kezünkben veszekedni a kedves párunkkal.
Rá kellett jönnöm, hogy a legnagyobb gond a türelem. Vagyis inkább annak a hiánya. Én akkor már jó pár éve főztem, így nem okozott gondot otthonosan mozogni a konyhában, a férjemnek viszont ez egy egészen új terület volt. Így alapból hendikeppel indult, plusz a saját stílusában kezdett hozzá a dolgokhoz - ami még nehezített a helyzeten.
Így beláttam: sokkal türelmesebbnek kell lennem vele, mint voltam, hiszen senki nem úgy születik, hogy tud főzni. A stílusa pedig ő maga. Ezért vagyok vele, ezért szeretem.
- Mert az én hebrencs és kapkodó mentalitásom mellett ő számomra a szilárd bástya, aki precizitásával és nyugodtságával oldja meg a felmerülő problémákat.
- A férjemnek pedig el kellett fogadnia, hogy nem minden van leírva pontról pontra, és elég rutinom van a főzésben ahhoz, hogy irányíthassam a konyhában.
8 hét alatt én megtanultam türelmesebbnek lenni. A férjem pedig belátta, hogy az ösztönös dolgok is működnek, nem kell minden alkalommal a Horváth Rozi szakácskönyv után nyúlni! Sőt, egy idő után elkezdtük élvezni a dolgot: kialakult a konyhai rutinunk, és a házasságunk is túlélte ezt a pár hetet.
Azóta sok idő eltelt, a csuklóm már régen meggyógyult, de együtt főzni még mindig szeretünk. És igen, a közösen készített ételnek tényleg jobb íze van!
Jónás Zsófi
Nyitókép: iStockphoto
Mondd el Te mit gondolsz!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Csatlakozz a SHE Kibeszélő Facebook csoportunkhoz és mondd el nekünk!
