A bárpultnál várakozó lány

Én nem messze ülök tőle, egy asztalnál pár barátommal. És amíg ők elmélyülten csevegnek arról, hogy milyen kurva jó dolgokat rendeltek amazonról, én csak csendben hallgatok, és reménykedem, hogy gyorsan témát váltanak. Várok én is pont ugyanúgy, mint az idegen lány a pultnál.

Tulajdonképpen egész életemben ezt csináltam. Reggel várom az estét, ha lement a Nap, akkor azt, hogy feljöjjön. Amikor kislány voltam, felnőtt akartam lenni, és most, hogy félig-meddig sikerült már azzá válnom, a saját magam által felépített jövőre várok - hogy végre ott tartsak. Várok az esküvőmre, az első gyerekem megszületésére, hogy legyen saját házam meg csodaszép kertem.

De vajon, ha eljön a pillanat, akkor igazán tudjuk majd értékelni? Azon miért nem dolgozunk, hogy megéljük a mostot? Csak időzünk a létben. Olyasmire várunk, ami lehet, hogy soha nem érkezik meg. Ahelyett, hogy megtanulnánk, hogy a hétköznapoknak sem kell szürkéknek lenniük, és a tárgyak, amikre vágyunk - autók, házak, új telefonok vagy márkás ruhák - mind-mind csak kiegészítők. Olyanok, mint egy pár csini fülbevaló egy pucér női testen. Szép, de anélkül is tökéletes lenne.

Figyelem a lányt, aki még mindig ott ül a pultossal szemben. A helyiségben már minden férfi szeme megakadt rajta. Oda is mentek hozzá, teli vigyorral vagy éppen dagadó pénztárcával, de pár perc múlva ott is hagyták - szemükben a szomorúság fel-felcsillanó jeleivel. Neki ők nem kellenek - gondolom én - mert ő valakiért ül ott, aki még nem érkezett meg...

És mennyi ilyen ember van, nők, férfiak, mennyi lélek vár kétségbeesetten. Legfőképpen arra, hogy majd jön az "Igazi". Aki megmenti őt a magánytól, az egyedülléttől és a társadalmi elvárásoktól - hogy házas lehessen és szülő.

Görcsösen ragaszkodunk minden elképzelésünkhöz, rostokolunk az elvárásaink súlya alatt, mert tényleg elhisszük, hogy ha a "majd amikor..." valósággá válik, akkor képesek leszünk az életet élvezi - mert ezt láttuk a filmeknek, meg a mesékben.

A lány körülbelül másfél óra várakozás után elnyomta az utolsó cigijét, és felállt. Felvette mélyzöld kabátját, és lehajtott fejjel sétált végig a báron. A pohara érintetlenül állt a pulton, ugyanúgy, mint amikor először észrevettem - félig üresen.

Nyitókép: iStockphoto