"Anyának lenni azt jelenti, hogy az ember szíve megdermed a félelemtől és a vágytól, hogy még több szeretetet adhasson. Azt sem mondta senki, milyen közel áll egymáshoz ez a két érzés." Dinah Jefferies
Anyaként ezt akarod. Szeretet adni. Nem csak te, én is, sőt, ő is ott, a játszótér másik oldalán. Különböző a külsőnk, az értékrendünk, az anyagi helyzetünk, a temperamentumunk, a vágyaink, a szokásaink. Bármilyen idegennek látsz, egy dolog közös mindannyiunkban: a legjobbat szeretnénk a gyermekünknek. De nemcsak ez kéne, hogy közös legyen bennünk. Az is, hogy tudjuk: a másik anya is jót akar. Hogy szívéből szeret. Hogy azt adja a gyermekének, amit fontosnak lát.
Azt hiszem, legbelül, mélyen beléd - és belém is - kódolva van egy "jóanyafaktor", ami megszabja a mércét. Magaddal hoztad gyermekkorodból, megváltoztathatatlan. Egy tevékenységet, egy időtöltést, valamely viselkedésformát, amitől jó anyának érzed magad. És ez mindenkinél más és más.
Ismerek olyat, akinek az a legfontosabb, hogy naponta saját, friss főztjét tegye a csemetéje elé. Ha kell, este tízkor. A gyerkőc megvárja, legfeljebb később fekszik, az nem számít. A főtt étel elengedhetetlen. Egy beszélgetés során kiderült, hogy ennek az ismerősömnek a szülei korán meghaltak. A nagymamája nevelte, és az idős asszonytól mozgalmas programokat vagy mély beszélgetéseket már nem lehetett elvárni. Törődése és szeretete egyetlen kézzelfogható jele az volt, hogy a nagyi minden nap háromfélét főzött. Anyaként most ő is ugyanígy tesz. Nem folytat órákig tartó társasjáték- vagy dumapartit a fiával, de mindig meleg ételt varázsol. Így tanulta meg átadni a szeretetét.
A szoptatás tesz jó anyává?
Vagy ott van "nyúzottanyu" a játszótérről. Nem tudom a nevét, csak azt, hogy mindig hulla fáradt. Karikás szemekkel meséli minden találkozásunkkor: a legnagyobb gyermek tizenkét éves, és ő még sosem ment sehová a lányai nélkül. Velük van minden nap, minden percben. Mert milyen már az, hogy egy anya lerázza magáról a csemetéit, hogy önző módon színházba/tornára/uszodába/stb. mehessen? "Úgy csinálom, ahogy kell" - bólint mély meggyőződéssel.
Gondolkodom, bevalljam-e, hogy a játszótér előtt edzésen voltam. Félek. Lehet, megértően mosolyogna, de lehet, hogy a fejemre borítaná a gyerekek homokozó vödrét.
Persze, nekem is megvan a saját mércém, amit száz százalékon szeretek tudni:
- A beszélgetés az egyik. Fontos, hogy ismerjem a fiam gondolatait. Tudjam, adott szituációkban mit érzett, mire vágyott, mitől félt. Kis tűnődés után nem volt nehéz rájönnöm, miért működöm így. Ha az én gyermekkoromban átélt szülői szeretetre gondolok, megjelenik előttem a konyhánk, hétköznap délutánonként. Mikor mindenki hazaért, leültünk, és elmondtuk egymásnak, kinek hogyan telt a napja. Vagy a hétvégi reggelek során megejtett, meghitt beszélgetések anyukámmal... Ezt hoztam. Fontossá vált, hogy sokat beszéljek a gyermekemmel.
- A másik faktorom az együtt töltött, aktív, közös program. Kirándulás, séta, sport. Ezektől érzem magam jó anyának, ezeket szeretném mindig megadni.
Ha belegondolsz, anyaként - akárcsak a párkapcsolatokban - mindannyiunknak más a szeretetnyelve. Lehet, te egészen más dolgokra helyezed a hangsúlyt, mint én, de egy biztos: ugyanúgy féljük és vágyjuk, hogy még több szeretet adhassunk. Még ha másképp is, mint a másik.
Nem vagy jobb. Nem vagyok jobb. Ő sem az. Mindannyian jól csináljuk. Csak másként.
Nyitókép: Shutterstock
Mondd el Te mit gondolsz!
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Csatlakozz a SHE Kibeszélő Facebook csoportunkhoz és mondd el nekünk!
