Anyukám mindig azt mondta, ha sikeres akarok lenni a munkában, akkor kell egy stratégiai terv: hol tartok a pályámon, hova szeretnék eljutni, és miként fogom ezt megvalósítani.
Hát az a helyzet, hogy nekem soha nem volt semmilyen tervem, egyszerűen hagytam, hogy sodorjanak az események. Utólag visszagondolva jól tettem, hogy nem hallgattam jóanyámra. Persze kellenek konkrét célok, de ha túlságosan ragaszkodtam volna hozzájuk, akkor nem tudtam volna kipróbálni új és izgalmas dolgokat. Így viszont belekóstolhattam olyan területekbe, amik nemcsak a tudásomat, de a személyiségemet is formálták.
Talán meglepő lesz, de a fenti gondolat nem a nagymamámtól származik (aki hosszú évtizedekig élt harmonikus házasságban), hanem azoknak a barátaimnak az agyából pattant ki, akik rosszul érzik magukat a férjük mellett.
De nincs igazuk. Ha minden férfira úgy tekintenék, mint potenciális vőlegényjelöltre, és ez lenne az együttélés egyetlen elfogadható formája, nagyon leszűkíteném a lehetőségeket. Kizárnám azokat, akikkel papír nélkül is boldog lehetek. Pedig nem csak a házasságban teljesedhet ki két ember kapcsolata.
Az elmúlt évek alatt rájöttem, hogy ha másokat kérdezek a szerelmi ügyeimről, ahelyett, hogy többféle megoldást kapnék, újabb és újabb kérdések merülnek fel bennem. A pasifogó-pasitartó tanácsokkal vigyázni kell, mert rossz irányba vihetik az embert.
Az ilyen és ehhez hasonló tippekkel egyszerűen nem tudok mit kezdeni. Megőrülök a közhelyes gondolatoktól. Szerintem ezek elsősorban önmagunk védelméről szólnak, amiben benne van a sok csalódás, a múltban szerzett sebek és a visszautasítástól, a kudarctól való félelem. Pedig minden szerelem alapja a testi-lelki kitárulkozás. Ha folyamatosan kontrollálom a tetteimet, és elfojtom az érzéseimet (mert félek attól, hogy túl korai, túl sok stb.), akkor nem nyitok utat az intimitás előtt.
Egy ilyen helyzetben pedig adja magát a kérdés: vajon mi értelme van a megjátszásnak? Ha meg kell változtatni magam a párkapcsolatomért, hogyan találnék igazi társat az igazi énemhez?
Talán 15 évesen festettem be először a hajamat. Padlizsán árnyalattal kezdtem, voltam répavörös, aztán fekete és csokibarna. Szerettem ezt a színváltós korszakot, de a szívem mélyén mindig is szőkének tartottam magam. Mindenkinek leesett az álla, mikor egyik nap belibbentem a munkahelyemre platinaszőkén. Kaptam vicces beszólásokat, rosszindulatú megjegyzéseket, sőt, volt olyan, aki lelotyózott a hátam mögött. Nem érdekelt. Imádtam az új külsőmet. Azt hiszem, akkor váltam azzá a Nővé, aki mindig is szerettem volna lenni.
Nyitókép: Shutterstock
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Csatlakozz a SHE Kibeszélő Facebook csoportunkhoz és mondd el nekünk!
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.