Az exem a legjobb barátom

A sztereotípia szerint, ha egy párkapcsolatnak vége, akkor a könnyes búcsú után ki jobbra, ki balra folytatja az útját. Ajtócsapkodós, hangos, veszekedésekkel teli és fájdalmas elválásokról szól a fáma, illetve a jövőbeli kiszemeltek irányába tanúsított féltékenységről. No meg arról a "törvényszerűségről", hogy valamelyik fél úgyis meggondolja magát, és szeretné visszahódítani a másikat.

Mi az exemmel legjobb barátokká váltunk az évek során - és azok is maradunk. Sőt, azt is ki merem jelenteni, hogy már a kapcsolatunk vége felé is inkább barátok voltunk, mintsem szerelmesek. Megbeszéltük hát, hogy amíg egyikünknek sem lesz új kiszemeltje, addig együtt lakunk. Jól kijövünk egymással, megoszthatjuk az albérlet költségeit, és az "élni, és élni hagyni" elvet követjük. Lehet, hogy a társadalom szemében ez nem "normális". Ahogy az sem, hogy továbbra is együtt jelenünk meg eseményeken, teszünk fel közös fotókat, sőt, még az idei karácsonyt is a családommal közösen ünnepeljük.

Mindenki azt kérdezi tőlünk, hogy "Min vesztetek össze?" "Mikor jöttök újra össze"? "Mi volt a baj"? Az égvilágon semmi. Elmúlt a szerelem, a vonzalom. Elmúlt, és soha többé nem jött vissza. Mi perzselő érzelmekre vágytunk, kalandokra, izgalomra. Valakire, akinél NEM múlik el - vagy ha mégis, időnként azért feléleszthető. Lelki társként tekintettünk egymásra, akik le tudtak volna élni egy életet együtt. Gyerekekkel, családi házban, kutyával, macskával, békében öregedtünk volna meg. Mégis inkább feladtuk a biztosat a bizonytalanért. A jól beváltat az ismeretlenért. A jelent a jövőért. Bátorság vagy vakmerőség? Nem tudjuk. Majd a jövő válaszol.

Nyitókép: Shutterstock