Gyengének és szerencsétlennek érzem a testem. Utálom, hogy gyakran fáj a gyomrom, hogy nehezen veszem a lépcsőfokokat, mert megszédülök, meg mert alig tudok futni. És haragszom magamra azért is, amiért nem pálinkázhatok a többiekkel, mert rosszul leszek. Vagy a fejfájás miatt nemet kell mondanom valamire. És ez még csak a lista eleje...
Igen, rengeteg bajom van. De a legrosszabb az egészben, hogy ahelyett, hogy megértéssel és gondoskodással fordulnék a testem felé, az elégedetlenkedést és a haragot választom.
Bezzeg mások! Ők nem nyafognak ennyit a problémáik miatt! Ők nem szaladgálnak ennyit orvoshoz. Ellenben futnak, mint a gazellák, és még csak meg sem erőltetik magukat közben. Könnyedek, mint egy pehely. Csak én vagyok ilyen béna, hogy nem tudom megmozdítani ezt a testet! 300 méter futás után a beleim is begörcsölnek, vagy már előre megfájdul a fejem, csak hogy el se kelljen indulni. És arról ne is beszéljünk, hogy társaságban kontrollálatlanul elkezd gázokat termelni az emésztőrendszerem...
Osztják a bölcsességet mások. Persze, könnyű nekik, ők nem ebben a testben élnek! Azt mondják az okosok, hogy a betegségek, a testi tünetek mind jeleznek valamit. Ezt én el is fogadom, de basszus, miért nem képes világosan elmondani, mi baja van? Esküszöm, dolgoznék én azon a lelki okon vagy akármin, ami bántja, ha végre kibökné, mi az! De csak fáj, csikar, püffed, viszket, nyög. Egy nyavalygós liba a testem, aki nem képes értelmesen fogalmazni.
Ja, pizza szeletet és lángost. Meg pálinkát. Aztán jól felpüffed. Egy nagy frászt tudja! Nekem ne mondják ezt, amikor így virágzik az édességipar! A testem igazából azt kívánja, ami finom, nem azt, ami jólesik neki. Nem bölcs ő, hanem menthetetlenül hülye.
Hangzik a következő elcsépelt igazság. De valójában tényleg ez hiányzik. Elképzelem a testem, mint egy kisgyereket. Gyengécske, betegecske, kis szerencsétlen. De ez mind nem elég, mert az anyja (azaz én) nem öleli, nem szereti, nem becézi, nem biztatja arra, hogy megnyíljon. Évek óta szidom, haragszom rá, amiért nyafog, de azért is, amiért nem mondja el, ami bántja. Pedig mondaná ő, de már nem meri, mert úgysem találna megértő hallgatóságra. Már nem meri. Helyette csak csendben pityereg.
Jobb anyjává kell válnom. Eldöntöttem: az első lépés az lesz, hogy teret engedek a jelzéseinek. Mára már megváltozott a viszonyom a testemmel, mások a reakcióim.
Amikor beindul a szokásos gyomorgörcs, máshogy reagálok. Újabban csak ráteszem a kezem a hasamra, elmosolyodok és kedvesen (sokszor még hangosan is!) azt mondom: "Ó, édesem, hallom, hogy valami baj van. Szegénykém, sajnálom! Mesélj, mi az!" És ha nem felel, nem sürgetem. Hagyom, hogy hallgasson, és bízom benne, hogy egyszer majd el tudja mondani. Addig pedig türelemmel várok.
Nyitókép: Shutterstock
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Csatlakozz a SHE Kibeszélő Facebook csoportunkhoz és mondd el nekünk!
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.