Szorongás és stressz Szigligeten

Azonban ismételten felhívás érkezett, méghozzá a hívogató Szigligetre. A táj mesés, a nyár már tovaszállt (ergo nem lesz meleg!). Esetleg az eső - aminek tényleg lógott is a lába - szólhatott volna bele a kiváló mókába. (Hála az égnek nem tette!) Na, meg egy kis "Kata-para". Mert ugye megtehettem volna, hogy benevezek 9 km-re, és tisztességes idővel megcsinálom. Oké, azt a távot sem rázom ki a kisujjamból, de nem is döngölne földbe.

Szinte megbabonázva kattintgattam a netes felületen, és mire észbe kaptam, már vissza is igazolták a nevezésemet, 21 km-re. De, akkor már hiába vakargattam a fejem a "Na, most mi lesz?" kérdést mantrázva. Lassan felfogtam, hogy igent mondtam egy olyan kihívásra, amit vagy meg tudok csinálni vagy nem. "És ha nem, akkor én leszek a világ szégyene!!!" Ezt nem részletezném tovább. Annyi legyen elég, hogy rendesen belelovaltam magam.

Aztán a verseny napjára elfáradtam, mint a hisztis kisgyerek. Pontosabban belefáradtam a saját agyalásomba. És rájöttem, hogy élvezni akarom a napot. A készülődés hangulatát, az ismerős arcokat, a Balaton látványát, azt a bizsergető izgalmat, ami minden futóversenyt áthat. Ám a rajtnál azért már kezdtem érezni, hogy kalapál a szívem, és még el sem indultunk, de már levert a víz. A helyzet állása nem volt túl bizalomgerjesztő. Tudom, hogy nem túl nőies ilyet leírni (mimózalelkűek nyugodtan hagyják ki ezt a sort), de majdnem kidobtam a taccsot. Legalábbis baromi közel voltam hozzá. Szerencsére mielőtt ez bekövetkezhetett volna, elindultunk.

Aztán egyszer csak minden előjel nélkül jött a fekete leves. Nem volt sok vissza: hat kilométer. Gondoltam, ez már semmiség. Aha... Nem teljesen. Egyrészt bemondta az unalmast a fülesem, ezzel búcsút inthettem a zenének. A Balaton látványa a sokadik emelkedőn már csak elméletben szép, a gyakorlatban úgy a 18. kilométer körül pont nem érdekelt. Azt megfejelte a 20. körül beszorult egy kis levegő, ami sehogy sem akart távozni, és egyre csak azt ordibálta az agyam, hogy "NE FUSS TOVÁBB! Sétálva is jó lesz az!" És majdnem igaza is lett!

De aztán a mellettem elhaladók szavai, a ''Gyere, megcsináljuk! Ne add fel! Meglesz az! Itt a vége!'' szavak és a semmiből mellém szegődő futók berugdostak a célba. Magamhoz képest fenomenálisan jó idővel! Hatalmas köszönet érte!

Nyitókép: Baranyai Kata saját képe