Észrevétlenül tanítottál meg az életre

Aztán jöttek a hormonoktól zilált kamasz évek, és eltávolodtunk. És talán soha nem találtunk igazán egymásra. Tudom, hogy fájt neked a távolságtartásom, a - tőled örökölt - makacsságom. Jó ideig azt hittem, hogy tűz és víz vagyunk.

Aztán rájöttem, hogy nem ellentétesek, hanem nagyon is egy tőről fakadóak vagyunk. Fájdalmas beismerés volt. Nehéz volt meglátnom téged magamban. Felismerni, hogy tovább élsz bennem, belém ivódtak a mozdulataid, a hanglejtésed, az igazságérzeted, és a hirtelen lángra kapó, de egy pillanat alatt kialvó haragod. Sokáig küzdöttem a hasonlóságaink ellen.

Aztán pár éve egy baráti vacsora utáni beszélgetés elgondolkodtatott. A társaságba újonnan érkezett hölgy el volt ragadtatva a paprikás csirkémtől. Egy pofonegyszerű egytálételtől. Majd egy pillanat alatt padlóra küldött egy - egyébként tök hétköznapi - kérdéssel: "Hol tanultál meg így főzni?" Elállt a szavam is. Tényleg, hol is? Valamit mélyen belül megérintett bennem, és nem tudtam felelni. Mosolyogtam, és a férjem látva a zavaromat, viccesen megjegyezte, hogy: "Ez a nő így született." A vendég nem firtatta tovább a kérdést.

Én viszont nem tudtam továbblépni. Gombóc maradt a torkomban. Aztán valamikor hajnaltájt, amikor minden elcsendesedett, előtörtek az emlékek. Láttalak, ahogy a piacon gondosan válogatod a zöldségeket. Beugrott az idős bácsi arca, ahogy csillogó szemekkel húzza elő a pult alól a legszebb portékáit. Mondván, ezeket neked tette el. Akkor nem értettem, hogy ez miért olyan fontos. Ahogy azt sem, hogy miért járunk mi tanyára, igazi tanyasi csirkéért, ahelyett, hogy a közeli szupermarketben vásárolnánk.

Egymás után törtek fel a képek. A pici konyha, ahol világmegváltó előadásokat tartottam neked, miközben készült a vasárnapi ebéd. Néha szóvá tetted, hogy esetleg a zöldségeket megpucolhatnám két monológ között, de általában csak addig jutottunk, hogy elrágcsáltam néhány sárgarépát. Néha haragudtál rám ezért. Néha utáltad, hogy nem akarok segíteni, és azt sem hagyom, hogy megtaníts főzni. Nem voltam hajlandó szétválogatni a mosást, és ha befogtál takarítani, akkor úgy tettem, mintha fogalmam sem lenne az egészről.

Az igazság az, hogy pont ezáltal a lehető legtöbbet adtad nekem. Nem kötöttél gúzsba, nem akartad letörni a szárnyaimat. A külvilág károgása ellenére is kitartottál. Te tetted a dolgod. Vezetted a háztartást, jöttél-mentél, dolgoztál, tanultál - és ami a legfontosabb: ahova csak lehetett, vittél magaddal. Így kicsi koromtól fogva láttalak ügyet intézni, főzni, takarítani, másokról gondoskodni, hajléktalanokkal emberségesen bánni, kóbor állatokat etetni. Egyszerűen létezni a mindennapokban.

Tudom, féltél, hogy kevés lesz ez a példamutatás. Hiszen nem volt rá garancia, hogy megértem a szíved szavát. Anya, bárhol is vagy most, remélem, hogy látod: jól döntöttél. Üres szavak, folytonos megregulázás helyett példamutatással vérteztél fel az élet nevű játék örömeire és kihívásaira. Végtelenül hálás vagyok neked, hogy melletted nőhettem fel.

Nyitókép: iStockphoto