Én és a menzeszem - az igazi se veled, se nélküled kapcsolat

Nem, nem a királyfiról van szó jelen esetben. Hölgyeim, a mindannyiunk életében jelen lévő, ezerszer áldott és átkozott jelenség most a téma: a menstruáció.

Még élesen él bennem a kép, amikor az iskolai szünetben egymást kísérgettük a vécére, és ikonként tekintettünk azokra a lányokra, akiket már meglátogatott a havi vérzés. Valamint élénk cserebere folyt a pad alatt betét és vatta ügyben - kemény biznisz ment! A feledékeny lányzó, aki otthon felejtette a kis csomagot, akár egy kakaós csigát is fizethetett egy szárnyas betétért cserébe...

Persze, mikor gyereket vártunk volna, de helyette a piros betűs ünnepek köszöntöttek be, átokként szidtuk, és a felhasználatlan terhességi tesztet zokogva dobtuk a szemetesbe. Aztán mikor mégis kimaradt, és megérkezett a gyermekvárás időszaka, csak a port törölgettük a fürdőszobában a kis tamponos dobozkákról - tudva, hogy eljön majd az ő idejük is. Ilyenkor nosztalgikus érzések kerítettek hatalmukba minket.

Éveken át ellenőriztük munkába menet, hogy van-e görcsoldó, fájdalomcsillapító nálunk. Ennek köszönhetően a táskánk hasonlított egy kisebb drogériára - plusz az élére állított holmijaink nem fértek el a beleszuszakolt betétektől.

A nyaralást, szabadságot hozzá igazítottuk - a ruhatárunkat nem különben. Mert miért ne akkor éreznénk ellenállhatatlan vágyat arra, hogy fehér nadrágot húzzunk, amikor éppen menstruálunk? Ám a menstruáció nem lacafacázik: ha kedve tartja, keresztülvágtat betéten, tamponon. És persze különös előszeretettel teszi ezt, ha nyilvános helyen vagyunk!

Aztán eljön a változókor. Amikor a menstruáció olyan, mint a rossz anyós: mindig akkor bukkan fel, amikor legkevésbé lenne rá szükségünk, és a legkevésbé sem hiányzik. De ezt az időszakot is átvészeljük azonképpen, hogy a létező összes titkos helyen betétet tárolunk: legyen az az íróasztal fiókja a munkahelyen, az autó kesztyűtartója, titkos retikül fakk, nadrágzseb - és kipottyanhat a tampon a pénztárcából is, éppen, amikor fizetni készülünk a szupermarket kasszájánál.

Aztán... egyszer csak nem jön többet. Pedig hozzánk tartozott. Eltűnik, mint a kiábrándult szerető, és soha többé nem hallunk felőle. Már csak emlékeinkben él, kicsit fáj, ha visszagondolunk rá. Talán egy cseppet úgy érezzük: nem vagyunk már képesek új élet világrahozatalára, így már nem vagyunk teljes értékű nők. Ami természetesen ostobaság, de nincs olyan klimaxoló nő, akinek ez a gondolat ne fordulna meg a fejében.

De akkor is... valami elmúlik, ami az életünk része volt. Ami ritmust adott a hónapoknak, éveknek, egy gyönyörűen megélt női létnek. Amelyet egész életünkben hol áldottunk, hol átkoztunk.
És talán... még ott őrzünk valahol egy szétnyűtt betétet a táskánk aljában. Emlékül.

Nyitókép: iStockphoto