A lakásvásárlás elevenen felfal! - Ha nem vigyázol…

És végül minden a terv szerint alakult. Érettségi meglett. Lovag meglett. Már csak az a rohadt fészekrakás nem akart összejönni. És azóta rengetegszer visszasírtam az érettségi okozta stresszt, hiszen az meg sem közelíti a lakásvásárlás miatti idegbajt.

És mielőtt azzal jönnél, kedves olvasóm, hogy csak ne sírjon a szám, hiszen sokan el sem jutnak odáig, hogy saját lakás megvételén gondolkozzanak, szeretném tisztázni: tudom, hogy rengetegen élnek albérletben (én is így voltam közel tíz évig), sőt van, aki a szülői házat sem tudja elhagyni.

Mindezzel együtt bátran kijelenthetem: az elmúlt hónapok ámokfutását még a legádázabb ellenségemnek sem kívánnám soha! És könyörögve kérek mindenkit, hogy amíg nem járt hasonló cipőben, ne ítélkezzen!

De azóta olyat éltem meg, amit magam sem hittem volna... Igen, bennem is élt a kép a szerelmespárról, akik a tavaszi napsütésben járnak lakásról lakásra. Már a liftben szorongatják egymás kezét, arra gondolva, hogy talán ez lesz a közös otthonuk. Majd vacillálnak egy kicsit, hogy a nagyobb fürdőszobás, vagy a világosabb konyhás lakást válasszák. Végül pezsgőt bontva átveszik a kulcsokat az eladótól.

Ez volt az álomkép, és akkor most jöjjön a realitás:

Igazából már három hónapja túl vagyunk ezen a cécón, de még mindig kiver a víz, és a stressz-szintem az egekbe kúszik, ha csak gondolnom kell rá - hát még, ha írnom is kell róla! De leírom, hogy más, ha okosabb nem is, de legalább felkészültebb legyen nálam, mielőtt belevág a nagy lakásvásárlási projektbe.

Szóval, először is kell tőke. Ehhez nálunk kellett némi (jó sok) szülői támogatás, egy cseppnyi hitel és atom sok papírmunka. Igazolás, kamatszámítás, összehasonlítás - és akkor még az olyan ronda szavakról még nem is beszéltünk, mint a teljes hiteldíjmutató, előtörlesztés, futamidő - és barátaik.

Aztán nem árt megtalálni egy lakást, amire kidobnátok azt a pár millió forintot, amit sikerült a szülőktől, a bankoktól és a saját tartalékaitokból összekínlódnotok.

A legundorítóbb, hogy elrabolja a kikapcsolódásra, stresszoldásra szánt idődet. Helyette megtölti vadidegen emberekkel való csevegéssel. Mert az még önmagában nem lenne nagy kunszt, hogy lakásról lakásra kell vándorolni, de az élet nem ilyen egyszerű. Egyeztetni kell az ingatlanossal, a tulajjal, a pároddal és még a szülőkkel sem ártana - mert ugye tőlük van a pénz java, és egyébként is kíváncsi vagy a véleményükre. Szóval, már egy időpont leszervezése is felér egy kisebbfajta népünnepély lebonyolításával.

Természetesen már előtte telefonon rendesen kivallattad a tulajt a ház állapotáról és a hirdetésben látott fényképek valóságnak megfelelő mivoltáról. Mert huszadjára már nem szeretnéd eljátszani, hogy odamentek a kis családi bizottsággal, és kiderül, hogy a hirdetés adataiból kb. a lakás címe az egyetlen, ami stimmel.

Persze te emiatt lemondtál legalább két meetinget, egy baráti találkozót, és azt a prezentációt sem sikerült befejezned - nem baj, majd összerakod éjjel, hisz' minek neked alvás?! (Ja, és fodrászról meg kozmetikusról ne is álmodj!) Aztán a kocsiban hazafelé a párodra zúdítod minden haragod, és a végén már nem is emlékszel, hogy miért is akarsz te ezzel az emberrel közös otthont, ahol megöregedhettek. És ez még csak a kezdet.

Közben peregnek a hetek, nő a feszültség kívül-belül egyaránt. Már nincs örömtánc egy-egy ígéretes hirdetés láttán. Nem szorongatjátok egymás kezét a liftben, és nem szőttök álmokat a saját lakásban együtt töltött első karácsonyról. Az első közös otthonban megejtett légyottról már említést sem teszek, mert egyelőre annak is örültök, ha pár percig képesek vagytok beszélgetni, anélkül, hogy egymás torkának esnétek...

Ne feledjétek: az elvárás a csalódás melegágya...

Nyitókép: iStockphoto