Menni vagy maradni? - Néha a pénznek van a legnagyobb ára...

Rájöttem arra, hogy hiába csücsül eddig még soha nem látott összeg a bankszámlámon, ha nincsenek mellettem azok az emberek, akikkel azt a bizonyos "pénzen vehető boldogságot" megoszthatnám.

Nincsenek már Starbucksos kávézások 29-én, az utolsó félretett ezresemből. Nincsenek, mert a legjobb barátnőmmel esténként videohívásban, egy pohár bor mellett beszéljük meg életünk legnagyobb problémáit. És őszintén, rohadt szar érzés, hogy nem tudom átölelni, amikor sír!

Sőt, olyan sincs, hogy nem veszek meg egy ruhát magamnak, mert egyszerűen nem telik rá. De mégsem veszem meg, mert senki nem jön el velem vásárolni, és utálom egyedül járni a boltokat. Minden egyes nap 500-600 kilométerre vagyok mindenkitől, akit szeretek.

Mindenkit más tesz boldoggá. Én kezdem megérteni, hogy engem biztosan nem a pénz! Hazudnék persze, ha azt mondanám: nem fontos. Mert jó, hogy van iPhone, meg ultrajó télikabi, és márkás körömlakkok, de mégsem élem meg ezt felhőtlen örömként. Mert nincs senki, akivel megoszthatnám.

Szerencsére nem egyedül jöttem ki, boldog párkapcsolatban élek - szabadnapokon -, ő tartja bennem a lelket. De a végeláthatatlan munka, alvás, munka, alvás körforgás mellett a jóéjtpuszi a leggyakoribb kommunikációs forma köztünk. Valamit valamiért!

Tudom, az én döntésem volt. Tudom, én rontottam el, valahol az érettségi környékén... És tudom, hogy nem kellene ezt csinálnom, mert mindig van választásunk! És az is lehet, hogy velem van a baj, mert nem értem be azzal, amim volt.

Mindennek ellenére, most ezt kell tennem, és elviselem. A jövőért, a jövőmért.

• Hogy 50 évesen ugyan ne kelljen már albérletet fizetnem, hanem legyen egy saját otthonom.
• Hogy a gyerekeim járhassanak majd lovagolni, és ne kelljen azt mondanom nekik, hogy: "Az túl drága szívem, nem engedhetjük meg magunknak."
• Na meg persze saját magam miatt, hogy majd egyszer elmondhassam: letettem valamit az asztalra - a koktélos poharakon kívül.

Mert persze tervem millió van, csak a tőke hiányzik hozzá.

Elhiszem, hogy majd akkor, ha meglesz minden amit szeretnék, boldog leszek, - úgy igazán.

Csak ki így, ki úgy kapja meg. El kell hinni, hogy mindennek oka van, és teljesen természetes, hogy az élet néhol ad, néhol elvesz. Elhinni és elfogadni, ha már egyszer ezt kaptam valamiért. De néha azért szabad kicsit sírni.

Horváth Bianka

Nyitókép: iStockphoto