Néha előbukkantak gyönyörű, havas tájképek. Mármint a telefonom képernyőjén - mivel az épp betöltötte a látóteremet, - én meg bőszen lájkolgattam azokat. Mert hát én olyan ember volnék, akinek a lelke megremeg természetanyánk remekművei láttán! Vagy legalábbis valami ilyesmi...
Ekkor bökött oldalba a férjem, és biccentett egyet az ablak felé. Ahol épp egy végtelen hófödte mezőn csillogott a lemenő nap fénye. A púderrózsaszíntől a mályváig az összes árnyalat ott hullámzott a havon, no meg az égen - ami egybeolvadt a horizonttal.
Hát erről maradtam le majdnem, mert épp a facebookon lájkolgattam a sok szemét között felbukkanó természetfotókat. Pedig élőben, abszolút 3D-ben is megcsodálhattam volna egy lélegzetelállító természeti jelenséget. Csak 15 percig az érdektelen tájat kellett volna figyelnem az érdektelen postok helyett...!
Vajon hány ilyen csoda robog el mellettünk az életben, mert épp azzal vagyunk elfoglalva, hogy az ezen csodákról szóló postokat/képeket/cikkeket lájkolgatjuk?
Vajon azok, akik budapesti látképeket lájkolgatnak, a Körúton végig az épületeket nézik, hogy megpillantsanak egy-egy építészeti remekművet?
Akkor is, ha megállókon át csak ronda, lepukkant kapualjakat látnak?
Vajon azok, akik "Annyira anyagias a világ, hogy már az emberi kapcsolatokat sem megjavítjuk, hanem kidobjuk." idézeteket lájkolgatnak, a rossz időkben is kitartanak a párjuk mellett? Vagy csak jól hangzik ez a gondolat, de amikor eljönnek a soha véget nem érőnek tűnő, sötét hullámvölgyek, ők is bepánikolnak?
Vagy akkor is képesek bizakodva energiát belefektetni a kiútkeresésbe, ha már hónapok óta nem térül meg az erőfeszítés? Vagy mégis úgy döntenek, hogy túl nagy macera ez a javítási munkálat?
Akik toleranciáról és türelemről, megértésről osztogatnak meg bölcs gondolatokat, mennyire türelmesek, toleránsak és megértőek azokkal, akik épp indulatosak vagy egyenesen bunkók?
Egyből elküldik őket dörgedelmes kommentekben az intoleráns édesanyjukba, vagy megpróbálják őket megnyugtatni, lecsillapítani?
Akkor is képesek Gandhi szavai szerint viselkedni, ha a másik fél minden emberi mérce szerint felháborítóan viselkedik?
Az a 14 ezer ember, aki lájkolja a szomorú szemű, koszos arcú kislányt, akinek a képével az éhezőkre és a rászorultakra akarják felhívni a figyelmet az mind tárcsázta az adományvonalat? Vagy legalább beírta a gugliba, hogy milyen adományvonalak közül lehet választani?
Akkor is megtesz mindent, hogy segíthessen, ha néha bizony elcsalják az adományokat?
A tudatos jelenlét az új jelszó. Követsz is egy csomó mindfullness oldalt. De kibírod-e, hogy ne nyisd meg egy chat ablakot, amikor a régi gimis barátnőd épp olyan sztorit mesél, amit már hallottál?
Akkor is tudsz a körülötted levőkre figyelni, ha épp 10 percig olyan témáról van szó, ami nem olyan érdekfeszítő?
Hetek óta irigykedsz az ismerőseidre, akik nyaralási képeket postolnak. Másra se vágysz, mint arra a paradicsomi békére! De amikor a strandra mész, viszed magaddal a telefonod, és csak azt bambulod, hogy le ne maradj a világ eseményeiről!
Mersz-e igazán elcsendesülni? Akkor is, ha emiatt lemaradsz valamiről?
Amikor arról olvasol egy bejegyzést, hogy mekkora érték a család, egyből kiikszeled a böngészőt és felhívod a nagyit?
Akkor is, ha már nagyon-nagyon fárasztó vele bármiről is beszélgetni?
És most bizony nem ostorozni szerettelek volna, kedves olvasó. Nem kívülről osztom ám itt az észt.
Én is rendszeresen belefutok ezekbe a kétarcú helyzetekbe.
Szándékosan nem írok képmutatást, mert nem gondolom, hogy ez a lájkolgatás arról szólna, hogy kifele mutassunk valamit. Hanem tényleg megérint minket egy-egy gondolat vagy fénykép.
Azt se mondom, hogy ne lájkolgass, hanem cselekedj -, mert bizony a lelki ráhangolódás része annak, hogy utána a lájkolt tartalom szerint éljünk!
Csak annyit mondok, hogy ha egy sötét, ablaktalan irodában ülsz, nézegess nyugodtan csodálatos látképeket, de ha a vonaton ülsz, jobban megéri a szürke tájat nézni. Talán megpillantod közben a naplementét is.
És ha már annyi bölcs gondolatot - nem csúfolódom, tényleg azok - olvastál el a facebookon, akkor a nehéz, elkeserítő pillanatokban is jussanak eszedbe! Mert pont akkor lesz rájuk szükség, amikor a legnehezebb őket felidézni...
Nyitókép: iStockphoto
Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Csatlakozz a SHE Kibeszélő Facebook csoportunkhoz és mondd el nekünk!
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.