A netes társkeresők rombolják társadalmunkat!

Szerintem azt már mindenki tudja, hogy kb. annyi esélyünk van a neten megtalálni életünk párját, mint a 4-es metrón. Előfordulhat, de nem valószínű. Persze nem vesztünk vele semmit, ha mégis megpróbáljuk. Szóval miért ne? Viszont össztársadalmi szempontból nagyon nagy károkat okozhat, mert rászoktat minket, hogy képek és adatok alapján ítélkezzünk. Fruzsi kipróbálta, és nem tetszett neki, amit tapasztalt...

Mi ez a társkereső őrület?

Biztosan szükség van rá? Sorra érkeznek a különféle társkereső oldalak, applikációk, hogy kiszolgálják a párt kereső emberek igényeit. De komolyan, szükségünk van nekünk erre?

Azt gondolom, hogy az online vadászat népszerűségének titkát abban kell keresni, hogy a személytelenség magabiztosságot ad az embereknek. Bátrabban vállalják fel magukat, hiszen ha a másiknak nem tetszik, amit olvas, akkor csak simán nem beszélnek többet. Nincsenek következmények. Nem ciki később összefutni a másikkal az ebédlőben, és a barátaink se tudják meg, hogy pofára estünk.

Forrás: Getty Images/Martin Dimitrov

Az se hátrány, hogy kedvünkre válogathatunk az előre feltöltött képek és információk között. A valóságban mikor tudnák feltűnésmentesen "ráközelíteni" kiszemeltünk arcára - vagy mására -, azt vizslatva, hogy tetszik-e nekünk, amit látunk? És itt nem is kell trükkös módon nyomoznunk az ismerős ismerősének segítségével, hogy mi a foglalkozása, van-e csaja, hol lakik, miket szeret csinálni stb. Csak rámegyünk az adatlapjára és kész.

Meghatározhatjuk azt is, hogy milyen célból keresgélünk: futó kaland, laza kapcsolat, komoly tervek stb. Ezzel azért elég sok félreértést spórolhatunk meg... A kérdés az, hogy mennyire jó ötlet csupán képek és adatok alapján szelektálni az emberek között.

Olyan ez, mintha csak ruhát vásárolni mennénk, ahol az a fő szempont, hogy melyik darab néz ki legjobban. Ezek a felületek ugyanígy, csak és kizárólag a külsőségekre építenek. A verseny sajnos csak arról szól, hogy mennyire tudod eladni magad. Ennek pedig az első fontos pillére csili-vili fotók feltöltése.

Forrás: Getty Images/iStockphoto/yuriyzhuravov

Na de mitől lesz egy kép vonzó?Nulla súlyfelesleg, márkás ruhák, menő háttér, optimális fényviszonyok, Hollywood-i mosoly, és már készen is vagy. Lehetsz buta, lehetsz egy igazi féreg vagy csak szimplán üresfejű, akkor is van esélyed!

Az egy dolog, hogy a valóságban is sokszor teret engedünk a felszínességnek, de alapvetően nem erre törekszünk. Tűzzel-vassal, bölcs idézetekkel, ezoterikus tanfolyamok segítségével, vagy csak tudatossággal és helyes értékrenddel próbáljuk úgy alakítani az életünket, hogy a valódi értékeken legyen a hangsúly.

Na, pont ez ellen dolgoznak a netes társkeresők: hiszen kifejezetten arra ösztönzik a felhasználókat, hogy csak a megjelenésükkel törődjenek, csak a külsejük számítson. Ez ijesztő!

A képek alatt szereplő paraméterek is szinte csak külsőségekről árulkodnak, pl. magasság vagy testsúly. Talán még egy-egy mondat a kedvenc zenestílusról vagy kedvenc étel/italról.

És ebből kellene eldönteni, tetszik-e vagy sem? Van erre valami szabály?

Pédául, hogy aki rockot hallgat az biztos kő kemény, aki dohányzik, az önpusztító, aki szereti a rövidet az tuti alkesz, aki viszont csak néha iszik 1 dl bort, az műmájer. Aki lazacot eszik, nyilván gazdag, aki tengeri cuccot, az simán undorító. Akinek piercingje van, az felelőtlen, akinek tetkója, az még annál is rosszabb. Ha nem sportol, akkor biztos dagadt, ha túl rendszeresen mozog, akkor vagy buzgómócsing, vagy ebből él.

Képtelenség.

Ennek semmi köze a valósághoz, mégis minimális ismeretség után próbálunk másokat kategorizálni. Mi kreáljuk az előítéleteket, olyan infók alapján, amikről azt sem tudni, hogy igaz-e.
Észrevettétek, hogy míg a társkeresők telítettek vidám, nyitott, mosolygós fotóktól, ugyanakkor a valóságban csupa leszegett tekintetű ember jön szemben az utcán, akik meg sem merik szólítani egymást. Nem disszonáns ez egy kicsit?

Forrás: Getty Images/iStockphoto/Yuri Arcurs

Honnan tudom ezt? Én is felregisztráltam.

Annyi ismerősöm mesélt ilyen-olyan kalandokról, hogy látni akartam, mit tud ez a dolog. Végül egyetlen randi se jött össze, viszont beszélgetésbe keveredtem jó pár emberrel. A társalgások többsége erőltetett volt, és sehová sem vezető. Mitől is lett volna jó? Hiszen semmit nem tudunk egymásról, így nehéz témát választani...

Számomra ez egy mesterkélt közeg, amiben csak az tudja könnyedén jól érezni magát, aki nem vár el semmit. Aki nem akar igazán beszélgetni, aki nem hosszú távra keres, akinek nincsenek konkrét elképzelései. Persze biztos vannak kivételek, de én inkább azoknak ajánlanám, akik kalandra vagy újdonságra vágynak. A többieknek hiányozni fog az ismerkedés azon intimitása, amit csak a személyes találkozás adhat. Azok a kis esendőségek, a rezdülések, a testbeszéd, a hangsúly. No meg az a valami, amit úgy hívunk kisugárzás.

Forrás: Getty Images/gilaxia

Összességében az, amitől hús-vér emberek leszünk. Hogy reggelente gyűrött az arcunk, és estére megizzadunk a munka után. Jobb napokon szórjuk a poénokat, máskor meg tele a hócipő, és saját magunkkal sem állunk szóba. Ez az élet. Attól szép, hogy ilyen hullámvölgyek ölelik körül. Nem kell a természetességet sem letagadni, sem kitaszítani. Találkozzunk, beszélgessünk, ne a billentyűket nyomogassuk, ha társaságra vágyunk.

Nyitókép: iStockphoto

    Ezt olvastad már?