Karácsonyi láz: imádom és gyűlölöm

Kezdjük a negatívakkal. Úgyis ebből lesz több. Vagy nem? Na, lássuk!

Miért ugyanazt a három számot játsszák már tíz éve minden egyes üzletben? És egyáltalán miért kötelező kizárólag karácsonyi zenéket üvöltetni mindenhol, ahová csak belépek? Éppen elég nekem huszonnegyedikén végighallgatni az összes Michael Bublé meg Wham borzalmat.

Sajnálom. Nem tudok mit kezdeni a dísztárgyakkal. Ha nem tudom felvenni, magamra kenni, megenni vagy írni bele, esetleg elolvasni, akkor csak ott ülök és kínosan mosolygok.

És ne mondd, hogy te idén egy hógömbre, képkeretre vagy valami idétlen szobrocskára vágytál. Ne mondd nekem!

És most jöjjenek a pozitívumok!

A kürtőskalácsét (különösen a fahéjasét), a forralt borét, a mákos bejglijét, meg az édes aggódásét, amit az embereken érzek, amikor ajándékot válogatnak szeretteiknek.

Szeretem a csillogó dekorációt, a fényeket. Azt, hogy végre összejön a család, különösen nálunk-hiszen mindenki más városban él. Sőt van, akitől országhatárok választanak el.

Mintha karácsony után minden véget érne... Ez a világvége hangulat pedig kitűnő indokot ad színt vallani. Erre pedig tökéletes helyszínt biztosítanak a céges bulik, ahol senki nem fogja vissza magát az italok számát illetően. De nem kell ehhez alkohol: kicsit mintha mindenki elveszítené a józan ítélőképességét a szikrázó hóeséstől és a fenyőfás csomagolópapíroktól. De nekem ez tetszik.

Szeretem azt is, hogy ilyenkor mindenki úgy igyekszik: a legjobb formáját hozni, a legjobb ruhájába bújni, a legfinomabb falatokat készíteni. Sőt, ilyenkor még azok is, akik egész évben a cinikus megjegyzéseikkel bombáznak, erőt vesznek magukon, és kedvesen mosolyognak a vacsoránál. Szeretem, hogy ilyenkor mindenki ilyen nagyon próbálkozik.

Jéé, mégiscsak azokból a dolgokból lett több, amiket nagyon szeretek ebben az ünnepben.

Nyitókép: iStockphoto