A halál közelsége a nyílt tengeren...

Megúszni egy életveszélyes helyzetet azzal az eredménnyel jár, hogy átértékeljük az életünket. Talán ezért vagyok olyan, mint aki egy szivárványos csillámpóni hátáról szemléli a világot.

2011-ben a Vörös-tenger Careless Reef nevű korallzátonyánál történt velem egy ilyen meghatározó élmény. Már búvároktatóként tevékenykedtem, és aznap reggel már öt-hat intő jel is figyelmeztetett, hogy mégsem kellene víz alá menni. De a hajófőnök erőltette a merülést, én meg újonc voltam a csapatban - ezért bizonytalanul igent mondtam.

A kötélen látszott csak igazán, hogy mennyire erős az áramlat mind a víz alatt, mind a felszínen: a hajókötél gyakorlatilag vízszintesen állt. Belekapaszkodtam, és a felszínre úszva szembesültem vele, hogy nincs a kötél végén semmi. A hajónk pedig pindurivá zsugorodva horgonyzott valahol a távolban. Egészen aprónak éreztem magamat én is. Felfújom az angol kisfiú búvármellényét, és a sajátomhoz rögzítem, hogy el ne sodródjon. Próbálom a lábaim köré csavart kötéllel helyzetben tartani magam, és gondolkozni kezdek.

Szórakoztatom a gyereket, hogy milyen izgi helyzetbe kerülünk, beszélgetünk, de azért csendben úrrá lesz rajtam a pánik, hogy mit mondok a szüleinek, ha történik valami. Áldom a Jóistent, amikor felfedezem a jelzőbóját a zsebemben - ez egy méteres, narancssárga kukac - felfújom, és integetni kezdek. Mielőtt a Nap a tengerbe merülne, érkezik is a motorcsónak egy arab sráccal, aki lecsatolja a gyerekről a felfújt búvármellényt, de a búvárkodáshoz nehezéknek használt ólomövet a derekán felejti.

Visszamegyünk a hajóra. A kisfiú szorosan megölel, és azt mondja, hogy csak akkor jön holnap, ha megint együtt búvárkodunk. Mosolygunk a szülőkre, hogy kicsit elvitt minket a víz, de milyen izgalmas volt - soha nem tudták meg, hogy aznap majdnem elvesztették az egy szem gyereküket. Kétszer. Otthon roskadok csak össze, mászkálok fel-alá, szentségelve, hogyajóéletbeésb*sszameg.

Másnap viszont minden olyan más volt: szebben sütött rám a Nap. Munkába menet nem idegesített a helyi taxis, hiába próbált megint kétszeres árra megvágni. Egy csésze La Esmeralda Special sem lenne olyan ízletes, mint az én Nescafé 3in1-om, és a legjobb kubai szivar sem illatosabb, mint a helyben gyártott olcsó cigaretta füstje.

Mindig erre gondolok. Ha pár méterrel messzebb úszunk, észre sem vesszük a kötelet - amit ki tudja, mikor és miért rögzített valaki a tenger közepére. Pedig anélkül én most nem lennék itt.

Nevetséges dolgokon múlik az életünk, és nem tudhatjuk, hogy mennyi időnk van még. Igenis értékelni kell! Szeretni nagyon, megbocsájtani, jó embernek lenni, nem fölösleges dolgokon veszekedni. Meglátni, ami igazán fontos. Sokszor vagyok magam alatt, kiakadok tehetetlenségemben, szomorkodom, vagy ok nélkül nyűglődöm - de aztán mindig eszembe jut, hogy soha nem cserélnék senkivel, mert akkor is nekem a legjobb. Mert itt lehetek.

Nyitókép: iStockphoto