A gyermekrohamkocsi folyamatosan úton van, hogy életeket mentsen!

Dr. Székely Edgár 20 éve dolgozik a Szent Márton Gyermekmentő Szolgálatnál és ez idő alatt a tömeges karamboltól kezdve a szexuális bántalmazáson át egészen a vízbefulladásig sok borzalmat látott.

Azt mondja, hiába a rutin, a szakmai tudás, a gyermekhalált nem lehet megszokni. Ilyenkor mindig felmerül benne a kétely: biztos mindent megtett azért, hogy a beteg életben maradjon? Hivatása nehézségeiről és még sok másról kérdeztem őt.

- Összeszorul a gyomrom, ahányszor meglátok egy szirénázó gyermekmentőt. Dermesztő gondolat, hogy a benne ülők talán épp újraélesztenek egy csöppséget. Mennyire gyakoriak az életveszélyes esetek?

- A legtöbb segélyhívás esetén nincs szükség valódi életmentésre. Néha előfordul, hogy a mentésirányító kollégák elővigyázatosságból küldik ki a rohamkocsit a helyszínre. Évente több mint 3000 esethez riasztanak minket, leggyakrabban lázgörcs miatt kell segítséget nyújtanunk. A másik viszonylag gyakori eset a többnyire ősszel és télen jelentkező krupp, ami kezelés nélkül akár légzésleálláshoz is vezethet.

- Miben tér el a gyermekrohamkocsi az általános mentőautótól?

- A gyermekrohamkocsit úgy kell elképzelni, mint egy mobil gyermek-intenzívosztályt. Van rajta sokcsatornás monitor, defibrillátor, lélegeztetőgép, valamint az életmentéshez és betegstabilizáláshoz szükséges összes szállítható felszerelés, gyógyszer. Ennek a speciális mentőegységnek két egymástól elkülönülő feladata van. Az egyik a beteg vagy sérült gyermekek állapotának stabilizálása a kórházba való szállításig. A másik, hogy biztosítsa a gyógyintézmények közötti szállítást olyanok esetében, akik intenzív terápiás ellátásra szorulnak. Jelenleg Budapesten egyetlen ilyen autó található, és szinte megállás nélkül úton van.

- Minden halál szörnyű, de egy gyermeké már-már felfoghatatlan tragédia. Mi volt a legmegrázóbb élménye eddigi munkája során?

- Megalakulása óta dolgozom a szolgálatnál, sok eset van, amire a mai napig tisztán emlékszem. Ezek közül az egyik különösen szomorú. Egy kétéves kisfiúhoz riasztottak minket, aki majdnem belefulladt a családi házuk udvarán lévő emésztőgödörbe. Mire kiértünk, már nem vett levegőt, és leállt a keringése. Ott feküdt élettelenül a hideg hóban. Borzasztó látvány volt. Kétórányi küzdelem után sikerült őt újraéleszteni és kórházba vinni, ám azóta is gyakran eszembe jutnak ezek a képsorok.

- Egy mentőorvos élete tele van embert próbáló szituációkkal, feszültségekkel. Hogyan tud megküzdeni az ebből fakadó nyomással?

- Bármennyi tragédiával szembesülök a munkám során, minden történet megvisel. Azonban ahhoz, hogy valóban segítséget tudjak nyújtani, kívülállónak kell maradnom. Fájdalmas, kellemetlen beavatkozásokat csak akkor tudok végezni, ha nem engedem, hogy az érzelmeim befolyásoljanak. Nagyon egyszerűen úgy is fogalmazhatnék, hogy a helyszínen "ellátó géppé" kell válnom, nem agyalhatok azon, hogy Úristen, ez egy négyéves gyerek, mi lesz, ha nem sikerül megmentenem? Mindig a legjobb tudásom szerint igyekszem segíteni a betegen, és azzal a tudattal megyek haza, hogy megtettem mindent, ami tőlem tellett. Ez az egyetlen dolog, ami miatt képes vagyok lelkileg is "letenni" a munkámat.

- Szerencsére pozitív történetekből is akad bőven, ezek igazolják a gyermekrohamkocsi fontosságát. Mondana egy példát?

- Már jó pár évvel ezelőtt történt, hogy egy 5-6 év körüli kislány nekirohant egy üvegajtónak, ami elvágta a hónalji verőerét. Csak úgy tudtam elállítani az akut vérzést, hogy felvettem egy gumikesztyűt, benyúltam a hónaljába, és elszorítottam az artériáját. Súlyos állapotban szállítottuk a baleseti intézetbe, ahol életmentő műtétet hajtottak végre rajta. A történet csattanója, hogy a Gyermekrohamkocsi nemrég ünnepelte 20. születésnapját, és ez a kislány - aki azóta már egyetemre jár - is szerepelt a gálaműsorban. Megindító érzés volt látni, hogy egészséges, és teljes értékű életet él.

- Minden szülő rémálma, hogy rohammentőt kell hívni a gyerekéhez. Van olyan helyzet, amikor annyira bepánikolnak, hogy akadályozzák a rászoruló ellátását?

- Igen, a szülők általában kétségbeesnek, ami teljesen érthető. Ha az én gyerekemről lenne szó, én is kétségbeesnék, hiába vagyok orvos. Ők többnyire csak akkor könnyebbülnek meg, ha megérkezünk a helyszínre, és átvesszük az irányítást. Fontos leszögeznem, hogy a beteg állapotának stabilizálása mindig elsődleges fontosságú, csak utána tudunk velük foglalkozni. Mentőorvosként és klinikai orvosként is azt tapasztalom, hogy a szülők sokszor magukat hibáztatják, ami még nagyobb terhet ró rájuk. Pedig nem lehet a nap 24 órájában figyelni, fizikai lehetetlenség. Úgy gondolom, hogy akinek a gyermeke súlyosabb betegség vagy komolyabb baleset nélkül nő fel, az nem nagyon jó szülő, hanem inkább szerencsés.

- A családja hogyan viszonyul ahhoz, hogy Ön állandó készenlétben van?

- Négy lányom van, akik ebbe nőttek bele, és természetesnek tartják, hogy az apukájuk mentőzik, ügyel, túlórázik. A feleségem szintén orvos, ezért ritkák a közös hétvégék, és kevés idő jut egymásra. Az ismert mondást, hogy "minden sikeres férfi mögött áll egy nő", én úgy módosítanám, hogy minden családos orvos mögött áll egy kemény nő. A feleségem sok mindent feladott annak érdekében, hogy összetartó, szeretetteljes közegben nevelhessük fel a gyermekeinket. Hálás vagyok neki, mert tudom és látom, hogy ez milyen nehéz.

Nyitókép: Szent Márton Gyermekmentő Szolgálat/ Facebook