Megvertek a buszon, mert nem tetszett nekik a külsőm

Általános iskolás korom óta szerettem kísérletezni a különféle öltözködési stílusokkal és ez a jellemvonás csak erősödött bennem, miután felvettek az ország egyik legismertebb művészeti szakközépiskolájába. Ott végre otthon éreztem magam, hiszen a közös érdeklődési kör mellett a külsőségek tekintetében sem lógtam ki a többiek közül.

A megjelenésemet soha nem lehetett egyféle stílusba kategorizálni; magamra húztam mindent, amivel azonosulni tudtam, így sokszor igencsak eklektikusra sikeredtek az outfitjeim. Mindig imádtam bolondozni, tehát nem érdekelt különösképpen, ha kinevettek vagy furcsán néztek rám – én jól éreztem magam a bőrömben és csak ez számított.

Néha azonban – legalábbis a környezetem visszajelzései alapján – túllőhettem a célon, ugyanis előfordult, hogy a tömegközlekedésen kerültem konfliktushelyzetekbe pusztán a külsőm miatt. Nem viseltem önkényuralmi jelképeket, nem voltam pandának sminkelve, senkire nem néztem csúnyán, nem löktem fel embereket, csupán zenét hallgattam és közben telefonoztam, olvastam valamit, vagy egyszerűen csak agyaltam az élet dolgain.

Volt, hogy konkrétan odajöttek hozzám korombeli lányok és piszkálni, gúnyolni kezdtek, sőt, arra is volt példa, hogy megütöttek egy ilyen szituáció során. Épp akkor egyébként frissen volt operálva a karom egy csonttörés után, tehát megvédeni sem tudtam magam, mivel nem akartam, hogy felszakadjanak a varrataim. Mondanom sem kell,

Sokszor vágyakozva gondoltam arra, milyen jó életük van a hozzám hasonló „furáknak" egyes országokban. Külföldön már akkoriban – a kétezres évek elején – is toleránsabbak voltak azokkal szemben, akiknek fontos volt, hogy a különleges stílusuk által is kifejezzék önmagukat. Nem értettem azt a mérhetetlen agressziót és elutasítást, mellyel egyesek a magunkfajtákhoz viszonyultak.

Persze az évek során letisztultam és sokat változott a megjelenésem – végül már úgy néztem ki, mint bármelyik másik kortársam, leszámítva egy-egy bohókás kiegészítőt, melyek legalább nyomokban emlékeztettek a régi énemre.

Már nem haragszom senkire azokért, amik velem történtek, csak szomorúnak tartom, hogy a mai napig rengeteg excentrikus stílusú sorstársam szenved el atrocitásokat, csak mert önmagát adja. Értem én, hogy egy bizonyos intelligenciaszint alatt gyakorlatilag lehetetlen elfogadni a másságot és az illető azért válik agresszívvá, mert evolúciós ösztönei vezérlik.

Ez azonban nem vigasztal például egy olyan fiatalt, akit kivet magából a primitív ösztönlényekből álló környezete, csak mert unalmasnak találja a konformista öltözködést. Az „mindegy", hogy egyébként tehetséges, jószívű, rendszeresen segít a rászorulókon vagy épp emberéletek mentésére tette fel az életét – "Há'hogynézmá'ki?"

Az ilyen kritikus hozzáállású egyéneknek kívánom, hogy egyszer egy agyontetovált, piercinges, színes hajú vagy bármilyen más módon kitűnő egyén mentse meg az életüket, vagy akár egy szerettükét. Csak szeretném látni az értetlenséget és a döbbenetet a szemükben, mikor ráébrednek, hogy a külső csak a jéghegy csúcsa az emberi életek komplex tengerében.

Nyitókép: Shutterstock