A társasházunkban szemmozgalom működik: miért nem hagyjuk egymást élni?

Mivel éveket éltem kollégiumban, mindig úgy gondoltam, hogy én vagyok az alkalmazkodás mintaképe. Sötétben, teljesen zajtalanul tudtam felöltözni, lábujjhegyen osontam, hangtalanul lapoztam a könyvemet és sosem beszéltem álmomban. Mindenki szeretett a szobatársam lenni. Bármennyire is imádtam azonban én is azokat, akikkel együtt laktam, alig vártam, hogy egyszer majd egyedül élhessek egy lakásban, és azt tehessek, amit csak akarok. Persze csak bizonyos keretek között.

De hiába vártam, hogy úgymond zavartalanul tölthessem a napjaimat, ez az álmom csak egy álom marad, a társasházak lakóinak bizonyos százaléka ugyanis képtelen a saját dolgával foglalkozni, vagy esetleg nincs élete, így a máséval törődik, ezzel pedig megkeseríti minden olyan ember életét, aki csak szeretne egyszerűen lenni.

El sem tudom képzelni, hogy mindig a közös képviselőnek telefonálgassak és jelentsek mindent, amit gyanúsnak ítélek, de vannak, akiknek valószínűleg nem okoz gondot az esetlegesen magas telefonszámla és az idejükből is bőven kitelik az ilyen tevékenység, így hát nincs nyugtunk.

A szabályok betartása is kevés

Úgy gondoltam, hogy a nyugalom záloga, ha betartom a társasházi szabályokat. Ez egyfajta alapvetés, hiszen azért születtek, hogy megkönnyítsék az együttélést, de az igazán szemfüles szomszédok nem elégszenek meg ezzel. Amikor klímát szereltettem fel, természetesen mindent a nagykönyv szerint csináltam: szóltam a közös képviseletnek, kifüggesztettem, aláírattam. A munkálatok természetesen hétköznap, délelőtt 11 óra körül folytak, hogy senkit, de senkit ne zavarjunk, lehetőleg még azokat sem, akik szeretnek sokáig szundikálni.

Bárcsak azt mondhatnám, hogy senkinek nem volt egyetlen rossz szava sem. Alig indították be a fúrót a munkások, már meg is csörrent a telefonom. A közös képviselő volt az, tájékoztatott, hogy bizony nem mindenki örül a fejleményeknek... Hiába elégedetlenkedett azonban a lakó, mivel minden a szabályok szerint történt, semmit nem tehetett, de nem is akart. Az örömöt neki az okozta, hogy jelenthet. Végre történt valami, ami miatt telefonálhat. Képzelem, mennyire csalódott lehetett, amikor kiderült, lyukra futott.

A gyanús vendég esete

Ami végképp kiverte a biztosítékot nálam az az volt, amikor egyetlen embert vendégül láttam, akit valaki gyanúsnak ítélt. A társasház biztonsága miatt aggódott a közös képviselőnek telefonáló, arra persze nem derült fény, hogy ki volt ez a végtelenül figyelmes illető. Bámulatos, hogy az itt lakó embereknek semmi nem kerüli el a figyelmét és sosem restek felemelni a telefonjukat.

Abba már bele sem gondolok, milyen előítéletek mentén jutott arra az a bizonyos valaki, hogy a vendégem veszélyes, hiszen a legapróbb dolog is ijedtséget okozhat, de ami sok, az sok. Persze a közös képviselővel is közöltem, a jövőben ne fáradjon azzal, hogy értesít az ilyen kifogásokról, mert nem vagyok hajlandó foglalkozni ezekkel.

Az ilyen emberekben az a közös, hogy az arcukat és a nevüket sosem vállalják a bejelentéshez, és bármi problémájuk van, azt nem személyesen rendezik. A legtöbb, amit elért ezzel az az, hogy egyre kevésbé foglalkoztat, hogy mindenkinek a kedvére tegyek. Ugyanis én az élni és élni hagyni elvében hiszek, soha életemben nem problémáztam még semmin, ezután sem fogok, és magasról teszek azokra az emberekre, akik abban találják egyetlen örömüket, hogy mások életét keserítsék meg.

Nyitókép: Shutterstock