Már megint öngyilkos akarsz lenni?

- Mi történt már megint? - nézett kérdőn barátjára L.

- A szokásos: élet, hogy élek... még – tette hozzá nemes egyszerűséggel K.

- Már megint öngyilkos akarsz lenni? - tekintett föl kérdőn L. az első korty kávé után.

- Igen. És nem... Úgy értem, még van egy csomó befejezetlen dolgom. Nem akarok dolga-végezetlen link alakként lelécelni. És még takarítanom is kell. Borotválkozni, körmöt vágni. Ami azt illeti, egy új zokni sem ártana, hogy ne gázoljak a lelke-hagyott testem megtalálóinak az ízlésvilágába egy zoknimon éktelenkedő lyuk látványának felkínálásával – szólt szenvedélyesen K., miközben a cipőjére tekintett.

- Neked elment az eszed... - fakadt ki L., miközben a kanalat dühösen a csészébe dobta.

A fájdalmas csörömpölés hallatán felszisszent.

- Hogy elment? Soha nem is volt. Ha lett volna, már rég feldobtam volna a bocskort. De komolyan, most áruld el nekem, hogy szerinted, mi az élet értelme? Honnan az az elvetemült küzdés még néhány évnyi itt-evickélésért? Hát nem mindegy nekünk, hogy most vagy öt év múlva lépünk le? – tekintett komolyan beszélgetőtársára K., őszinte választ várva tőle.

- De hát, te is éppen az imént mondtad, hogy még annyi mindent kell befejezned. És megéri küzdeni minden percért az életben. Számomra elsősorban a kapcsolatokért. Érted is. Hogy hallhassam még az elkeseredett, mégis a maga módján szellemes sületlenségeidet. A tegnap is alig bírtam összepakolni magam, hogy végre kikecmeregjek az ágyból. Felkeltem végül... Aztán reggeli rutin, rohanás, kábultság, kedvetlenség meg minden egyéb. Összevissza morogtam magamban, minden és mindenki idegesített, és ahogy felnéztem, láttam, hogy más is sz... szörnyen néz ki. Szeme karikás, orra lóg, bambán ül a monitor előtt vagy a megállóban és vár... várja, hogy történjen vele meg az élet. De történik... éppen azt csinálja. Ott van minden dörgésben és morgásban. Ott van a nő után forduló pasas sóvárgó tekintetében. Az újságkihordó rutinjában és a szomszéd kutya idegtépő vonításában is - váltott szelíden pozitív hangvételre L.

- De jó példát nem is hoztál fel... - vágott vissza mintegy kihívóan K., és közelebb hajolt barátjához.

Egyenesen a szemébe nézett.

- Tényleg nem. Miért a ... van belénk dögönyözve az, hogy mindig kell valami jobbra várni? Miért? Szerintem az élet nem is jó. Egyáltalán nem. Ha történnek is olykor jó dolgok, azok mindig rövidebb életűek, mint a tiszavirágzás. A rossz mindig hosszabb... vagy legalábbis annak tűnik... kellett nekünk tanulni anno a relativitáselméletről. De a jóról és rosszról beszélni, megítélni azt, eseményeket előjellel ellátni nagyon veszélyes játszma. Akár visszafele is elsülhet. Lényeg, hogy élhetünk, tapasztalhatunk. Nem? – kérdezett egyetértést váróan L.

- De mit? Ezt? Ezért nem is érdemes... - csapta hátra magát K. meggyőzhetetlenül.

- Ki tudja... Talán mégis. Te, gondolj csak bele. Ha most megállapítanák, hogy gyógyíthatatlan betegségben szenvedsz, biztosan megtennél mindent, hogy még maradhass... Csak még néhány évig, nem? – bólogatott L., jelezvén, hogy ugyanezt a gesztust várja el barátjától.

- Nem, barátom! Eszem ágában sem lenne – szögezte le K.

- Miért nem? – kérdezett vissza L., és szavában szinte visszhangzott a kitartás megható jelenléte.

- Éppen ez történt, illetve történik velem – válaszolt K. összeszedetten.

- Micsoda? – hőkölt hátra rémülten L.

- Pár hónapom van még hátra... - fűzte hozzá K., és kicsit sóhajtott is mellé.

Egy pillanatra megfagyott a levegő.

- Ez döbbenetes. Miért nem mondtad eddig? – faggatta ijedten L.

- Éppen most mondom – így K. Közben a zsebében kezdett kotorászni, cigit keresve.

- És... hülye kérdés... hogy, izé, hogy vagy most? Úgy értem mit... hogy érzed magad? – hebegett zavartan L.

- Semmi különös. Elfogadtam, és kész. Vagyok, amíg vagyok, aztán slussz-passz. A kutya se fog hiányolni, tudom. Francot se tettem le a fontosak nagy asztalára – válaszolt félvállról K., miközben rágyújtott.

- Jó barát voltál, úgy értem vagy! Jó férj is, jó apa – érvelt L.

- Igen, amíg el nem hagytam a feleségemet és a gyermekeimet, mert olyan önző senkiházi vagyok – válaszolt K.

- És ott a karriered... - kapkodott L. az eszébe ötlő reményfűszálak után.

- Karrier? Mi a nagy kunszt abban, hogy bepötyögök néhány adatot egy gépbe, majd részt veszek pár értekezleten? Nézd... lássuk be, nincs értelme az életnek. Legalábbis a magam életének. Amit csak lehetett elrontottam. De mégsem... rátaláltam az életem értelmére! Heuréka! – mondta megemelt hanggal K.

- Komolyan mondod? – kérdezett vissza a kételkedő L.

- Igen – így K.

- Mi lenne az? – kíváncsiskodott a mindig-barát L.

- Elrettentő példaként fogok szolgálni az emberek előtt... - válaszolta csípősen K.

- Bolond vagy. Nem is kicsit... Sajnálom, hogy ezt mondtam. Hát, én mindjárt elbőgöm magam – fordította el a fejét L.

- Elég vicces jelenet lesz, ha egy nagydarab férfi itt el kezd pityeregni egy mákos süti és egy gőzölgő kávé fölött – élcelődött K.

- Bizonyára. Te komolyan mondod azt, hogy nincs értelme az életednek? Én nem adnám fel azért. Csak van valami... - szedte össze magát L.

Elharapta a mondatot, hiszen ha lenne...

- Mi? Előttünk tán meglelte valaki? Ott van az a sok szenvedés. Annak mi az értelme, mondd? – kérdezett vissza kétkedve K.

- Én azt nem tudhatom! De nem gondolod, hogy ha már megtörténik, lehet oka? Mármint, ha van valamiféle elrendeltség, terv, rend... akkor nem kell mindennek a helyére kerülnie? Éppen úgy, éppen akkor, azokkal az emberekkel? És akkor az az értelme a dolgoknak – győzködte barátját elszántan L.

- Hogy valaki szenved? Ha valaki nélkülöz... - nézett gúnyosan érvelő barátja szemébe K.

- Hát, lehet az is, ha innen nézzük... Bár ez így kimondva, eléggé húsba-maró, fájdalmas... - vakarta meg az állát az érvkereső L.

- Lehet, de marhaság. Akkor is egy nagy értelmetlenség ez az élet értelmének keresése – gyorsította fel szavait K.

- Mégis maradni szeretnénk... - magyarázott halkan L.

Csend lett, egy darabig egyikük sem szólt, majd K. folytatta:

- Most, hogy mondod... igen. Tényleg maradni szeretnék én is... pedig már nem sokáig tehetem. Legalábbis az orvosok szerint – hangzott a hangnemváltott válasz.

- De akarnád? – tekintett kérdőn barátjára L.

- Lehet... Igen. Akarnék még maradni, ha lehet... ha lehetne. Még legalább néhány évig. Hátha mégis van az életnek, az én életemnek is valami értelme. És ugye, hogy ne távozzak innen befejezetlenül hagyott feladatokkal, megválaszolatlan kérdésekkel... - és a váratlan, pikírt- és marógúnymentes válasz után K. meglepődve elcsendesedett.

Győrfy Linda

Nyitókép: Shutterstock