Amíg fáj, addig dolgom van veled?

Azt mondtad, amíg fáj, addig van dolgunk egymással, teret kell adni a ki nem mondott szavaknak, a megválaszolatlan kérdéseknek, hogy aztán elüljön a vihar és újra kitisztuljon az ég. Ámen.

Az átmeneti némaságom oka nem a mondanivaló hiánya, hanem épp ennek az ellenkezője: az elmúlt hónapokban olyan tömény érzelem- és információhalmaz zúdult rám, mint korábban soha. Egyenesen lebénított, nem csoda, hogy fizikailag is belebetegedem.

Ennyi lappangási idő azonban engedtessék meg nekem, hiszen neked évek alatt tudatosult, hogy hátrahagytál valami fontosat. És még a közelében sem járok annak, hogy azt mondhassam, tiszta az ég, mert nem is úgy szólítottalak meg, mint aki egy régi történetet akar feldolgozni vagy lezárni. Lázas állapotomban kérdezem mindkettőnktől: miért kellett összeomlanom, hogy végre megtörjön a csend?

Kérted, hogy beszéljek hozzád, de amikor megszólaltam, elhallgattattál. Illetve nem is te, hanem a démonjaid. Akkor követted el az első hibát, amikor hagytad, hogy ők írják a történetedet. Úgy próbáltam beszélni veled, hogy túl kellett harsognom a zajokat.

Sok kérdésedet nem is éreztem relevánsnak, értetlenül álltam azok előtt. Sok mindent mondtál, amik viszont együttesen nem lehettek igazak, így nem tudom pontosan rekonstruálni se, mi történt valójában. Rengeteg kérdésemre nem kaptam választ, pedig csak úgy lehet feldolgozni bármit is, ha érted a történetet, a legapróbb részletekig. Azt mondtad, nem szereted a talánokat, a majdnemeket, mégis, az utóbbi időben tőled hallottam leggyakrabban ezeket a szavakat. Én nem egy játszmaként tekintettem a kettőnk történetére, de aztán azon kaptam magam, hogy én vagyok az egyetlen, aki egymaga száll szembe érted az egész világgal.

Forrás: Shutterstock

 

Neked nem volt ellenfeled. Soha, senki. Legfeljebb te magad, meg a belső harcaid.

Én tisztában voltam azzal, milyen mélyek a sebeim, ám amikor elkezdtél mesélni, villámcsapásként ért, hogy benned is ugyanilyen mélyen tátonganak. Felfoghatatlan volt számomra az, hogy milyen hatással voltam rád, mert annak idején úgy láttalak, mint akit mindig körülleng valami megközelíthetetlenség, aki alig beszél. Az örök elérhetetlen. Aki ott van velem, de teljesen soha nem érem el. De most, sok évvel később egyszercsak megeredt a nyelved.

Két ponton kegyetlen erővel tört elő belőlem a sírás. Az egyik az volt, amikor elmesélted, hogy baleseted volt, és én nem voltam ott a mélypontodon, hogy felkapjalak a földről. Lebénulok, ha arra gondolok, hogy a legrosszabb is megtörténhetett volna. A másik pont az volt, amikor azt mondtad, mindig úgy gondoltad, ha veled vagyok, nem érhet baj. Szívfacsaró volt ezt hallani - ráadásul nem is akárkitől, hanem tőled -, mert hajlamos vagyok megkérdőjelezni a saját erőmet. Az egyetlen ember, aki pedig nekem volt képes megadni ezt a biztonságérzetet, amit azóta is tudattalanul keresek, nos, az te vagy. Te képviselted azt a férfias őserőt, amihez foghatót még nem tapasztaltam. Az ember, aki az életet is kicselezi.

Még mindig a sokk hatása alatt vagyok. Nem tudom, mi lesz ezután, még azt a fázist se látom magam előtt, amikor az érzéseim átváltanának dühbe. Soha nem tudnálak utálni, akármi is történt. Nem hiszem, hogy valaha így tudnék még valakit szeretni, nem vagyok kíváncsi másra. Persze, annyi minden jöhet még, amit nem látunk előre, de nem tűnik valószínűnek.

Nem mentem ki a vonatsínekhez, hogy kiordítsam magam, de ezerféleképp próbáltalak feldolgozni. Nem elfelejteni, hanem feldogozni és folyamatosan bízni.

Mikor volt az a pont, amikor már úgy gondoltad, be kell fejezni? Mert sok ilyen pont volt, ami először annak tűnt, aztán az ellenkezője látszott beigazolódni. Eljött egyáltalán ez a pont, csak én nem tudok róla? Vakon megbíztam benned, a kétértelműségeid ellenére. Mert még mindig hozzád fűzött az az őszinte, gyermeki szeretet, amelyikben még nem dolgozik az egó, ami akkor alakult ki egy szempillantás alatt, mikor megismertelek.

Fogalmam sincs, mit hoz a jövő. De, ahogy a folyóparton állva a decemberi égboltot néztem, megpróbáltam hinni a karácsonyi csodákban, életemben először.

Dragovecz Éva

Nyitókép: Shutterstock

Ezek is érdekelhetnek