A mínuszok és a rézfarkincás bagoly: Kösz nagyi, gyerekkorom legnagyobb félelmeit!

Bevallom, én jóval túl a harmadik X-en is félek a teljesen sötét lakásban. Emlékszem, 3-4 évesen még egy kis műanyag puskát is kaptam apukámtól, hogy le tudjam lőni a szörnyeket. Miattuk alszom csak a matracon ágykeret nélkül, így nem tudnak alábújni. De, gyakorlatilag a félős kislányból csupán ennyi maradt meg, a többi félelmet sikerült idővel elhagynom.

A nagymamám és a belém ültetett parák

Második osztályos voltam, nála tanultam délután, de őszintén semmi kedvem se volt hozzá. Ültem a matematika füzetem felett már vagy két órája, de azon túl, hogy a radíromat porrá őröltem, befontam a hajamat apró tincsekbe és néztem ki az ablakon, semmit se csináltam. Amikor nagyanyám ezt meglátta, csúnyán rám förmedt, és azt mondta, ha nem tanulok, utcaseprő leszek. Ez akkor nem igazán ért el hozzám, de másnap az iskolában, amikor nem sikerült megoldanom egy feladatot, elbőgtem magam. A tanítónő megkérdezte az okát, én pedig rávágtam – mindenféle magyarázat nélkül -, hogy nem akarok utcaseprő lenni. Akkor valóban azt hittem, hogyha ezt a feladatot nem tudom elvégezni, ennyi volt, utcaseprő leszek. Ettől pedig megijedtem, és hiába vigasztaltak meg, több hétig szorongásban éltem.

A mínuszoktól való félelmemet is nagyanyámnak köszönhetem. Még kicsiként, amikor a nagyszüleimnél aludtam télen, ő minden este lefekvés előtt kiszellőztetett. Azért, hogy addig ne takarózzak ki és ne fázzak meg, azt mondta, hogy vigyázzak, mert bejönnek a mínuszok. Én hosszú időn keresztül azt hittem, hogy a mínuszok apró, fekete bundás szörnyek, amiknek fehéren világít a szemük, és, ha kitakarózva találnak, akkor megesznek. Ez így felnőtt fejjel hatalmas butaságnak tűnhet, de párévesen igen reális félelmem volt, hiszen nem tudtam, hogy mit jelent az a szó, hogy mínusz.

Ebből egyrészt látszik, hogy az én családom legnagyobb mumusa számomra a nagymamám volt. Én sosem fenyegetem a gyerekeimet a zsákos emberrel, szörnyekkel vagy más egyéb dologgal, helyette inkább elmagyarázom, hogy mit miért kérek, mit miért nem szabad, vagy épp úgy szabad.

A gyermekkori félelmeinket könnyedén átvihetjük a felnőtt életünkbe akár úgy, hogy nem is vagyunk tudatában, csak szorongást és/ vagy bizonyos helyzetektől, tárgyaktól való indokolatlan félelmet érzünk. Ezeket egy szakember – például pszichológus – segítségével hátra hagyhatjuk.

Nyitókép: Shutterstock.com