Nem baj, ha skalpvadász vagy, csak aljas ne legyél!

Nem az a baj, hogy imádod a nőket, és az sem zavar, hogy nem csak messziről... Nem gond, hogy nem én vagyok a reggeled első gondolata, és akkor sem sértődöm meg, ha napokig nem szólsz hozzám. Tényleg. Nem az a baj, hogy skalpvadász vagy, hanem az, hogy nem tanultál meg stílusosan játszani...

Felnőtt nő vagyok. Nem hiszek már a tündérmesében, nem hiszek a felelőtlenül kimondott üres szavakban - de a legszebb, hogy nem is várom el egyiket sem. Nem látom bele mindenkibe a Nagy Őt, és nem zuhanok meg hosszú hónapokra, ha kiderül, hogy nem téged kerestelek.

Nem kell ezt túlbonyolítani, és nem is kell ezért neheztelni a másikra. Hiszen nem tudhatom, milyen út van mögötted, és csak megtippelni tudnám, hogy miért alakultak így a dolgok. Az viszont biztos, hogy a döntéseid mögött - ahogy az enyéim mögött is - érzelmek lapulnak, amik miatt senkit sem lehet felelőssé tenni. Érzések vagy vannak, vagy nincsenek. Nem lehet sem kierőszakolni, sem erőnek erejével eltaposni őket.

Lehetne azt hazudni, hogy mindenki izomból keresi a mindent elsöprő szerelmet, de a tapasztalataim azt igazolják, hogy ez nem így van. Egy darabig nem is tudtam mit kezdeni a helyzettel, mert én hiszek a mély érzések és a tartós kapcsolatok értékében - aztán rájöttem, hogy a kettő nem zárja ki egymást. Vagyis addig, amíg nem jön velem szembe a nekem való férfi, nyugodtan részt vehetek a tét nélküli létezés könnyed világában.

Például azt, hogy nem szórakozunk egymás idejével, nem hagyunk a levegőben lógni egy félig megbeszélt találkozót, és nem az utolsó pillanatban rángatjuk le egymást a polcról. Megtiszteljük a másikat azzal, hogy időben szólunk, ha közbejön valami, és nem úgy érkezünk meg egy találkozóra, mint aki most lépett ki a második világháborúból.

Valaki magyarázza már el nekem: mi nem egyértelmű abban, hogy nem egy felmosórongyot akarok bámulni egész este, ha egy pasival találkozom? Sajnos egyre inkább az az érzésem, hogy arany középút nem létezik. Mert valaki vagy azonnal meglátja bennem a feleséget - ami igen kellemetlen akkor, ha én nem -, vagy pedig olyan tahó módon viselkedik, hogy felforr a vér az ereimben.

Szóval, most megint úgy érzem, hogy nem tudok mit kezdeni ezzel a helyzettel. Hiszen nyilvánvaló, hogy egy találkozótól még nem indul be bennem az otthonteremtő ösztön - még akkor sem, ha tényleg szimpatikus az illető. De azért az sem tetszik, ha valaki konkrétan tárgyiasítani akar, és úgy hív fel, hogy: "Van most fél órám, hol vagy?"

Így a végeredmény az, hogy sem a túl komollyal, sem a túl komolytalannal nem találkozom, és ismét felmerül bennem a kérdés: nekem túl nagyok az elvárásaim?

Nyitókép: Shutterstock