Én csak 4 éven át voltam magányos - Te egész életedben az leszel

Hasonlóan zuhogott az eső akkor is, én pedig kinéztem a homályossá vált üvegen át, válaszok után kutatva. Úgy éreztem, a szürke égbolt az én lelkivilágomat tükrözi vissza, és a felhők helyettem is sírnak. Óraközi szünet volt a gimnáziumban, amikor lazulni, pihenni kellett volna, kiengedni a feszültséget, nevetgélni, beszélgetni a padtársakkal... Én viszont egyedül álltam az üres osztályteremben az ablak előtt, és az utcán járkáló idegen embereket néztem, mert még őket is közelebb éreztem magamhoz, mint az osztálytársaimat.

Sőt, gondolatai is: például arról: miért nem akarok tizenhat évesen egy húsz évvel idősebb pasit? Miért nem elégszem meg a hármassal, mikor egy kis tanulással ötös is lehet belőle? Miért csinálom meg a leckét, amikor le lehet másolni a többiekét? Senki nem tudott ezekkel azonosulni, és inkább furának, kiközösíteni valónak tituláltak.

Pontosabban először csak egy személy. A gimi menő csaja, aki fenekét alig takaró miniszoknyájával, erős sminkjével és harsány hangjával akkoriban még nem a közösségi oldalon gyűjtötte a követőket, hanem az osztálytársai közül. Csodálták azért, amilyen - holott pontosan tudták, hogy túl korán felnőni és úgy élvezni az életet, ahogyan ő teszi tiniként, nem vezet jóra. Mégis, az imádói inkább vele tartottak, mint velem (még akkor is, ha a lelkük mélyén nem akartak abba a csapatba tartozni).

Ezer és egy történetet hallhattunk tőle arról, hogy hétvégén vagy előző éjszaka milyen szenvedélyes együttléteket élt át a pasijával. Ő mesélt, a többiek ámulva hallgatták, követték mindenhová, én pedig félrehúzódva vártam. Arra, hogy a sok gondolat, tervezgetés majd engem igazol, hogy nem kell huszadikként sorban állnom valaki mögött ahhoz, hogy fontosnak érezzem magam. Aztán egyszer csak vége lett a négy évnek - nem észrevétlenül, nem is fájdalommentesen, de ennyi volt.

Én pedig a magánynak, illetve a rossz példának köszönhetően - amit az osztály legjobb nője állított elém - megváltoztam. Ha provokáltak, nem maradtam csendben, hanem kimondtam a véleményemet szemtől szembe, hogy ne csak hallják, hanem a tekintetemen is lássák: nem törtem meg. Sokáig egyedül voltam, mégis többet gazdagodtam lélekben, mint azok, akik őt hallgatták és utána járkáltak a szünetben.

Az eső továbbra is zuhog, és ahogy kinézek az ablakomon, egy ismerős alakot pillantok meg. Azt, akinek anno a legnagyobb hangja és a legrövidebb szoknyája volt. Lassan, maga elé nézve megy az utcán, nem siet, hiszen pontosan tudja, hogy nem várja otthon senki: se férj, se gyerek. Nem tudni, miért alakult így az élete.

Talán csak nem volt szerencséje - vagy túl sokszor és túl gyakran mutogatta a bájait ahhoz, hogy tisztelni tudják és társnak válasszák? Sosem fog kiderülni. Egy biztos: most ő magányos, nem én, ő hallgat, mert már nincs mondanivalója, miközben én bármikor beszélek, szívesen figyel rám a családom, a barátaim, a munkatársaim. Nekem csak négy évet tett ki az egyedüllét, neki talán az egész életét.

Nyitókép: Shuttertsock