Iskolatársaink padtársakká és bajtársakká válhatnak, néha azonban előfordul, hogy ellenségekké

Mindenki életének meghatározó időszaka az iskolában eltöltött idő. Rengeteg élmény, amik közül néhányat sosem feledünk, de az évek múlásával az emlékek bizony ködössé válhatnak, és már nem mindenki emlékszik ugyanúgy egy adott történésre.

Volt időszak, amikor nem szerettem iskolába járni. Mikor 13 vagy 14 éves lehettem, az osztálytársaim hirtelen a semmiből ellenem fordultak. Hogy miért? Mert visszatért az osztályba egy lány, aki korábban elment a suliból. Nagyon megváltozott, és a céltáblájává váltam.

Visszahúzódó, félénk kislány voltam, aki sosem ártott volna senkinek. Mégis célponttá váltam. Ez több volt gyermekkori csínytevésnél. A címkék után mindenféle jelzővel is elláttak. Néha már nem volt kedvem bejárni az iskolába. A hely, ahová addig szívesen jártam be nap, mint nap, egy pillanat alatt rideg barlanggá változott, amiben tapinthatóvá vált a fagyos légkör.

Múmiának csúfoltak. Nem a kinézetem maitt, hanem amiatt, mert nem tudtam megvédeni magamat, mindig csendben ültem és tűrtem, és ez valószínűleg feldühítette a többieket. Egyszerűen eszköztelennek éreztem magam az osztálytársaimmal szemben. Kis osztály voltunk 11 emberrel, de mégis hogyan tudta volna magát megvédeni egy védtelen kislány 10 emberrel szemben?

Dühös voltam és csalódott, hogy ennyire kigúnyoltak, és hogy ennyire tehetetlen voltam velük szemben Otthon nem akartam erről beszélni. Méginkább magamba zárkóztam. Lelkemet szépen lassan felemésztette ez az egész, és csak egy ember volt mellettem. Az egyik osztálytársam, akivel ovis korom óta szoros barátságot ápoltam. Ha vele voltam, nem féltem, de alighogy kilépett az oroszlánbarlanggá vált teremből, rettegni kezdtem, hogy megint elkezdik a gúnyolódást, hallgathatom a sok szitokszót, amit időközben még rám aggattak.

Legtöbbször az iskola mosdójában töltöttem a szüneteket, és csak akkor mentem vissza az osztályterembe, ha már becsöngettek. A hátralévő kis időt, ami a ballagásig maradt, nagy nehezen átvészeltem, de a megfelelési kényszert, ami azóta is bennem van, valószínűleg ennek az időszaknak "köszönhetem". Felnőttkorban sem igazán tudom levetkőzni. Próbálom elnyerni az emberek szeretetét, hogy többé ne kössenek belém és ne váljak újra céltáblává.

Akkoriban jól esett volna pár jó szó, és hogy a tanárok a védelmükbe vegyenek, de sajnos alig akadt valaki, aki a segítségemre sietett volna. Egy gyermekkor igen meghatározó időszak mindenki életében, és kihatással van a felnőttkorra is. Terhek, amiket idősebb fejjel a vállunkon cipelünk bizony visszanyúlhatnak a régmúltba, esetleg olyan feldolgozatlan traumákat élhetünk át, amelyek kihatással lehetnek a későbbi életünkre is.

Fel tudja-e dolgozni egy tizenéves gyerek az osztálytársai piszkálódását, a csípős megjegyzéseket, el tudja-e felejteni a rosszalló pillantásokat? A gyerekek sokszor nagyon gonoszak tudnak lenni egymással.

Egy korombeli 12-13 éves gyerek nem biztos, hogy megfelelően tudja kezelni ezt a helyzetet, és nem biztos, hogy tudatában van annak, hogy nincs egyedül, és tud kihez fordulni. Ebben a helyzetben jól jön egy segítő kéz, ami felemel és megnyugtató helyre helyez abból a labirintusból, amiből egyedül bolyongva nem biztos, hogy kitalálnánk.

Ha a környezetünkben ismerünk olyan szorongó gyermeket, akin látjuk, hogy valami nyomja a szívét, akkor nyugtassuk meg, hogy nincs egyedül, és nem eshet bántódása. Egy mosoly, egy biztató szó rengeteget jelenthet.

Nyitókép: Shutterstock