A nap, amikor mentő vitt el a munkahelyemről...

Reggel hat óra van. Megszólal a dallam, ami minden egyes hétköznap kiveri az álmot a szememből. Bár egy ideje éberen alszom. Tudat alatt már lefekvéskor a korai ébresztőre készülök, így reggel csak felpattanok az ágyból, és kezdem is a reggeli rutint.

Pontosan kell megérkezni a munkahelyre, hiszen 8 órakor már regisztrálnom kell magam a rendszerbe. Szigorúan veszik: ha az ember akár egy másodpercet is késik, dolgoznia kell plusz egy órát. Katonás rend van, de a többiek szerint csak így lehet mindenkit kordában tartani. Megértettem, és elfogadtam az itteni szabályokat, de egy ideje már csak szív nélkül, robotszerűen működöm.

Egyre erősödő feszültség van ma bennem, még inkább igyekszem, hogy el ne késsek. Hiszen három késés után - bennfentes információk szerint - azonnali hatállyal elbocsátanak. Velem pedig már kétszer is megtörtént... Szóval igyekszem, ahogy tőlem telik, bár egyáltalán nem esik jól ilyen feszített ritmusban létezni. Időben beértem. Ettől picit enyhül a szorítás.

Kezdődik egy újabb nap. Úgy iszom a kávét, mintha az valamilyen módon felturbózná a lelkesedésemet - de egy ideje már csak a konyha és a mosdó közti ingázás jelent pár percnyi felfrissülést. Az utóbbi időben már nem szeretek emberek közé menni, ide meg különösen nem. De hát muszáj dolgozni...

Ebédidő előtt felerősödnek a zajok, én is kiveszem a fülhallgatót, hogy kiszakadjak egy kicsit a monitor és az asztal által bezárt térből. Lassan, ólomlábakon, ugyanakkor megváltásként érkezik a 12 óra. Pontosan egy óra ebédidőnk van, melyet a házban lévő kantinban tudunk eltölteni - de még ez sem elengedő ahhoz, hogy elengedjem a mostanra már állandósult szorongást. Már visszafelé tartunk a munkaállomásaink felé, mikor azt érzem, hogy valami nem stimmel: a pulzusom olyan gyors, mint amikor sprintet futok a reggeli busz után.

Innentől gyorsan peregnek az események: valaki eltámogatott a hangár bejáratánál lévő kanapéhoz, hogy lefeküdjek. A könnyeim patakokban folynak az ijedtségtől és a halálfélelemtől. Kívülről szemlélem a jelenetet. A cég tulajdonosa érkezik meg épp, azonnal letérdel mellém, és megfogja a kezemet. Lassabb légzésre biztat, én pedig követem az utasításait. Látszik, hogy tudja, mit csinál. Végre megérkeznek a mentők. Kicsit jobban érzem magam. Talán a férfi magabiztossága nyugtat meg. Nem halok meg, nem kell kórházba vinni. Az EKG jelek lassan lecsillapodnak, a légzésem normalizálódik. Pánikroham volt.

Valaki felhívta a páromat, így már ő is itt van. Engem pedig hazaengednek. Kettő óra van. Félelmetes, hogy a délutáni napfény mennyire meleg és nyugtató. Hazafelé sétálunk, boldog vagyok. A pánikroham emléke már teljesen eltűnt. Hamarosan pedig ott ültem abban a bizonyos szobában a HR vezetővel és a közvetlen felettesemmel. És azt mondták, hogy nekem másutt jobb lesz majd. És igazuk is lett.

Imádom ezt a kis srácot, aki a fejünk fölött rohangál sikongatva. Ott a fülhallgató, ha ki akarom zárni. Szeretlek, home office.

Hingyi Boglárka

Nyitókép: Shutterstock