halál család kibeszélő tragédia hajléktalan gyilkosság
A rendelőben láttam meg Nikit először. 31 éves, alacsony, zömök lány állt előttem, szürke pulóverben, színes szatyorral a kezében, nagyon törékenynek tűnt. Megszólítottam. Apró, zöld szemeivel elnézett a pillantásom felett, de illedelmesen válaszolt.

Akkor még nem tudtam, hogy hajléktalan. Megdöbbentem, mikor a kollégáim elmesélték, hogy az utcán él. Amikor legközelebb bejött hozzánk a rendelőbe, leültem mellé, faggatni kezdtem, hogyan és miért került az utcára. Ki sem fogytam a kérdésekből. Niki rezzenéstelen arccal, kicsit félrehajtott fejjel, vékonyka hangján válaszolgatott a kérdéseimre, mintha egy betanult szöveget mondana.

-Mindketten alkoholisták voltak. A pszichiátriai osztályon találkoztak először, ott szerettek egymásba. Édesanyám válását követően nyúlt az italhoz, édesapám pedig anyja halála után, a fel nem dolgozott gyásza miatt. 1986-ban házasodtak össze. Sajnos a szüleim társivók lettek. 1987 májusában megszülettem én. Születésemkor a köldökzsinór rátekeredett a nyakamra, rövid ideig oxigénhiányos állapotot okozott, emiatt később kisegítő iskolába kerültem.

Édesapám többször kísérelt meg öngyilkosságot. 2012-től én már az utcán, illetve a Máltai Szeretetszolgálat szállásán laktam, nem bírtam a szüleimmel élni. Gyerekkoromban ennivaló nem nagyon volt a hűtőben, legfeljebb sör. Édesanyám 150 kilogrammot nyomott, a lába az ital miatt lebénult.

Forrás: Shutterstock

A szüleim sokat veszekedtek, végül egy értelmetlen vita alkalmával - talán egy almán vesztek össze - a részeg édesapám 99 késszúrással megölte édesanyámat. A testét egy műanyag zsákkal letakarta, telefújta a lakást légfrissítővel, és két napig úgy tett, mintha minden rendben lenne.

Két nappal később feltűnt a szomszédoknak, hogy nem látják édesanyámat jönni-menni, ők hívták ki a rendőrséget. Apám nem engedte be őket, úgy kellett rátörni az ajtót. Azt mondta: "Nagyon nagy baj van! Megöltem a feleségem!" Másodfokon 14 évet kapott.

Nem. A gyilkosság után hazamentem, hetekig takarítottam, mostam anyám vérét. 2016 áprilisáig lakhattam otthon, de nem tudtam megtartani a bérlakást. Akkor kerültem az utcára.

Nem igazán. Néha levelezünk. Tudod, néha úgy teszek, mintha a dolgok meg sem történtek volna. Úgy könnyebb. Van egy képzeletbeli világom, abban élek. Ez nem azt jelenti, hogy bolond vagyok, csak így dolgozom fel a dolgokat.

Egy távoli rokonom van, a keresztapám, de sajnos nem számíthatok rá. A Máltaiak segítettek volna újra, de féltem, hogy nem tudok beilleszkedni egy új közösségbe, idegenek közé. Így elindultam a magam útján szállást keresni.

Az első napon sokat idegeskedtem. Egyik helyről a másikra mentem, hogy megfelelő szállást találjak magamnak. Nem foglalkoztam az evéssel sem. Pár óra múlva találtam egy női szállót. Kaptam vacsorát, és tudtam fürdeni, mosni.

Általában, mikor reggel elhagyom a szállót, átmegyek egy reggeliző helyre, egy melegedőbe Soroksárra. A menü hétfőn és szerdán zsömle, a többi napon zsíros vagy tojásos kenyér. Ehhez persze jár egy pohár tea és kávé. Ilyenkor nézem át az aktuális álláshirdetéseket. Azért szeretem ezt a melegedőt, mert az év minden napján nyitva tartanak.

Reggeli után a belváros felé veszem az irányt egy másik melegedőbe, ahol ebédet osztanak, ott megebédelek. Ebéd után, ha van valami feladatom, elintézem, vagy elmegyek az egyik barátnőmhöz, ahol mindig kapok egy kávét. A délután hátralévő részében olvasok, verseket írok vagy hímzek.

Vannak ismerőseim, akikkel néha szoktam beszélgetni, vagy ha kell, segítenek nekem. Amíg nem voltam hajléktalan, voltak barátaim, akikben meg lehetett bízni, de miután megtudták, hogy hajléktalan lettem, érdekes módon úgy tettek, mintha nem is ismernének. A jelenlegi barátaim - egy volt osztálytársamat kivéve - mind olyanok, akik benne vannak, vagy benne voltak a hajléktalan ellátó rendszerben.

Általában nem félek, mert a hitem elég erőt és bátorságot ad. Persze vannak olyan ismeretlen helyzetek, amikor nem tudom, hogy mire számíthatok. Ilyen például egy új helyre költözés vagy mások számára egyszerűnek tűnő orvosi vizsgálat. Mivel pszichésen van egy enyhe mentális lemaradásom és egy PTSD nevű betegségem (A poszttraumás stressz zavar vagy poszt traumatikus stressz szindróma egyfajta védekezési mechanizmus, amely traumatikus események után lép fel.), ezért jóval könnyebben ijedek meg, mint egy átlagember - de nem iszom, és nem dohányzom.

Beköltözhettem egy állandó hajléktalanszállóra, melyet az Üdvhadsereg tart fenn. Itt van fix ágyam, és csak hatan vagyunk egy szobában. Jól érzem magam.

Segítő összefogással és szeretettel sikerült Nikit egy női rehabilitációs átmeneti hajléktalanszállón elhelyeznünk, ahol minimum három évig lakhat. Az itt dolgozó szociális munkások visszavezetik őt a mindennapi életbe, munkát, folyamatos gondoskodást, adományokat nyújtanak számára. Niki 52 százalékosan csökkent munkaképességű.

"Álom

Másnak a valóság

Nekem csak álom

Egy álom, ami messze van

Akár a párom...

Messze van, akár a párom, ami szintén csak álom

Nem a párom? Az álmom

Együtt vagyunk éjjel, s nappal

Igazi hű társ, ki nem hagy el

Nekem az álmom? Egy igazi álom..."

Írta: Niki (31 éves, hajléktalan)


Nyitókép: Shutterstock

Mondd el Te mit gondolsz!

Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Csatlakozz a SHE Kibeszélő Facebook csoportunkhoz és mondd el nekünk!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.