Van, amire nincs bocsánat - A történet, amiről soha nem beszéltem még

Görgetem az egyik legnépszerűbb közösségi oldalt és szinte minden ötödik poszt Szilágyi Liliána történetével foglakozik. Továbbgörgetek, nem kattintok. Nem alkotok véleményt sem. „Not my business!" ismételgetem, de

A bántalmazás ezer árnyalata

Sokáig fogalmam sem volt arról, hogy bántalmazott vagyok. Sőt, ha jobban visszagondolok, nem is voltam mindig az. A szüleim korán házasodtak és mivel nem volt saját lakásuk – akkoriban ez nem számított furcsának –, így a nagyszüleimnél éltek, a kisszobában. Ekkoriban minden normálisnak tűnt, legalábbis én nem emlékszem semmi kirívóra. Aztán lett saját lakás, igaz éveket kellett rá várni. A szüleim elköltöztek és azt hiszem, ekkor kezdődtek a veszekedések. Nem gyakran, de heti egy-kettő biztosan akadt belőlük - de, melyik családban nincs veszekedés?
Még szerencse, hogy mind apám, mind anyám rengeteget dolgozott, így voltaképpen csak este találkoztak, miután anyám elhozott a mamától, akihez örökbérletet váltottam az óvodás és kisiskolás délutánokra. Kilenc múltam, amikor a rendszerváltás végigsöpört az országon és ez a tornádó apám állását is elfújta. Ennek nyomán pedig a veszekedések is megszaporodtak. Már nemcsak néhány hangos szó jellemezte a szüleim estéit, hanem a konkrét ordítozások is a mindennapjaink részévé váltak. Akkor nem nagyon értettem, ma már tudom, hogy apám munkanélkülisége és az ebből fakadó alkoholizmus mérgesítette el anyám és apám egyébként sem zökkenőmentes házasságát. Sokszor mentünk félve haza anyuval, mert tudtuk, apu egész nap otthon volt és valószínűleg ivott. Akadt olyan, amikor valamelyik szomszéd már a kapuban várt minket és elborzadva mesélte, hogy apám órák óta ott fekszik a lépcsőházban, vigyük már be a lakásba. Máskor vérbe fagyva találtuk a nappali közepén, az összetört üvegasztal szilánkjai között.

– anyu persze visszaüvöltött, mert nem olyan fából faragták, hogy hagyja magát. Néha éjjel is felébredt és valami alkoholos rémálomtól menekülve csúszott-mászott a földön kiabálva. Aztán csak sikerült állást találnia. Azt hittük, ez megold mindent. Elköltöztünk.

Ám valójában semmi sem változott, csak a bántalmazás emelkedett egy új szintre. A munkahelyén apám sosem ivott. Társaságban sem. Mindenki a legjobb munkaerőként tartotta számon. Ám, amikor hazaért, egy egészen más arcát mutatta. A zugivás és az agresszió továbbra sem csillapodott, talán csak az ordítások lettek „kulturáltabbak" – már, ha létezik ilyen.

Legfeljebb a lila foltok látszódnak pár nap múlva a megszorított felkaron... de az jól palástolható egy kardigánnal, blúzzal... Aztán egyszer betelt a pohár és közölte anyám apámmal, hogy elválik. Akkor is, ha nálunk ez nem divat – ahogy az apai nagyanyám mondta, amikor anyám közölte vele is a hírt. Az apám először könyörgött, majd fenyegetőzni kezdett, hogy pokollá teszi a válást, de anyám már határozott és tartotta is magát ehhez. Megmenekültünk! Vagy mégsem?

A szabadság ára

Hogyan is folytassam? Mert bár eddig sem volt idilli a gyerekkorom, az ami valójában felkavar és amiről tényleg soha, senkinek nem beszéltem még, csak ezután jött. Egy este anyám sokáig dolgozott, estébe nyúlóan. Én lefeküdtem aludni és már éppen elszenderedtem, amikor nyílt a gyerekszoba ajtaja. A nappaliból beszűrődő fénycsíkon keresztül apám sziluettje rajzolódott ki. Azt hittem, jó éjszakát akar kívánni, bár ez már évek óta nem volt szokása. Betette maga mögött az ajtót, leült az ágyam szélére és csak annyit mondott: Sssssssssssssss! A lehelete alkoholtól bűzlött. Felhajtotta a takarómat...

Másnap reggel, amikor felébredtem, anyám azzal fogadott, hogy apám eltűnt. A szekrényből hiányzik egy csomó ruhája, elvitte a közösen összegyűjtött pénzt és az asztalon hagyta a lakáskulcsát. Valamikor hajnalban léphetett le, amikor mindketten mélyen aludtunk. Láttam anyám arcán a boldogságot és vele örültem – némán.

Leszögezném, hogy az apám „konkrétan" nem erőszakolt meg ... annál több esze volt, hiszen az olyan típusú erőszaknak kézzelfogható és látható bizonyítékai lettek volna. Ám azok a dolgok, amiket akkor csinált velem, billogként sültek bele a lelkembe és soha el nem múló sebeket hagytak maguk után.

Sokáig teljesen elnyomtam magamban ezt az egészet, s nemhogy beszélni nem akartam róla senkinek, de még a saját gondolataimat is cenzúráztam, azzal az estével kapcsolatban.
Ma azonban már tudom, hogy többszörösen is bántalmazó személyiség volt az apám, akit azóta sem láttam és akinek azóta sem bocsátottam meg.
Nem tudok és nem is akarok megbocsátani neki! Se az ordításokat, se a megfélemlítéseket, se a pofonokat, se a karmegszorításokat, se a verbális agressziót – az utolsó estét pedig főleg NEM!

K. Vera története

Nyitókép: Shutterstock