Csodálatossá tetted a gyerekkoromat, nagypapa, örökké emlékezni fogok rád

család kibeszélő magazin nagypapa unoka
Anyai nagypapám olyan ember volt, aki imádta a gyerekeit és az unokáit. Nem nagyon tudtunk olyat kérni tőle, amit ne teljesített volna. Istenieket lehetett vele játszani. Voltak kedvenceink, melyeket nem tudtunk megunni. Az egyik a lovagolós játék volt, a másik a foteles fogócska.

Ez utóbbi úgy nézett ki, hogy papszi ült a kedvenc foteljéban. Ez a fotel a nappaliban volt, a dohányzó asztal jobb oldalán. Szemben a tévé, előtte egy kevés hely. Mellette a másik oldalon a szekrénysor, még kisebb hellyel. Szóval, papszi ült ott látványosan. Soha nem felejtem el, mindig fehér atlétában és kék melegítő gatyában volt. Nem hívhatom nadrágnak, az a tipikus akkori kék gatya volt. Mindenki ilyet hordott. Szépségversenyt nem lehetett volna nyerni vele, de rém kényelmes darabnak bizonyult. A lábán kárómintás, szürke-barna zokni. A nyakában vékony aranylánc, rajta egy négyzet alakú medál.

Ült a fotelben és úgy csinált, mint aki nem lát semmit és senkit. Vagy a tévét nézte vagy olvasott. De persze, nagyon is figyelt. Pontosan tudta, hol vagyunk. Mi pedig hárman, ragyogó szemekkel, rettenetesen csiklandós kedvvel álltunk a másik oldalon. Meg voltunk arról győződve, hogy nem lát minket, úgy belemerült abba, amit csinált. Azt hittük, egyszer sikerül kicselezni.

Egyre növekvő izgalommal, feszülő izmokkal, vigyorogva vártunk a másik fotelnál. Aztán végre valaki összeszedte a bátorságát és nekilódult. Átrohant az asztal és papszi fotelje előtt, megkerülte, hátul az ágynál pedig visszarohant a kiindulási pontra. Mindig azt hittük, el tudunk szaladni mellette anélkül, hogy észrevenne, de ez, soha nem történt meg. Ahogy a fotelje mellé értünk, felkapta a fejét és már lendült is a keze. Finoman a popónkra csapott és felkiáltott: „Hát te meg, hogy kerülsz ide?"

Mi ezt rettenetesen élveztük. Visítottunk, mint a malacok és nem tudtuk megunni. Fogalmam sincs, hány kört futottunk egy-egy napon, de tény, hogy papszi addig ült ott, amíg ki nem fulladtunk. Eszébe sem jutott véget vetni a mókának. Persze, előbb-utóbb mi fulladtunk ki. Akkor nevetve lerogytunk a szőnyegre és ott pihegtünk.

Csodálatossá tetted a gyerekkoromat, nagypapa, örökké emlékezni fogok rád Forrás: Shutterstock

A másik kedvencünk a lovaglós játék volt. Mostani, felnőtt fejemmel látom, mennyire elfáradhatott tőle papszi, főleg, amikor már öregedett, de akkor sem mondott soha nemet.

Úgy történt a dolog, hogy valamelyikünk agyából kipattant az ötlet: játsszunk lovacskásat. Papszi akkor fogta magát és letérdelt a szőnyegre. Mi meg szépen sorban odaálltunk és egyesével a hátára pattantunk. Kényelmesen elfértünk, jó széles háta volt.

Mikor érezte, hogy biztonságosan megkapaszkodtunk, nyerített egy hatalmasat és felágaskodott két lábra. Utána vissza zuttyant és nyargalni kezdett.

Írd és mondd: térden, könyéken. Körbe vágtázta a lovasával a két fotelt és a dohányzó asztalt. Mikor visszaért a kiindulási pontra, újból nyerített, ágaskodott és nagyon óvatosan ledobta magáról a lovasát. A lovas pedig látványosan kiterült, kezét-lábát szétvetve. Na jó, néha egy-egy kéz a saját szájra tapadt, megakadályozandó a kitörni készülő nevetést. És papszi mindhármunkat körbe vitt, újra és újra.

Lassan öregedni kezdett a mi papszink. Ez nemcsak abból látszott, hogy a haja fehéredett és ráncosodott a bőre, hanem a teherbírásán is. Már nehézkesen állt föl a fotelból. Ha a földre kellett térdepelni, már nem leugrott. Először letette az egyik térdét, letámaszkodott az egyik tenyerével. Jött a másik térd, másik kéz. A fölállásról ne is beszéljünk.

Már nem nyargalt olyan gyorsan, bizony, néha már csak vánszorgott az a ló. Az ágaskodás lassan elmaradt. A nyerítés azonban tartotta magát. Egy idő után az is egyre sűrűbben fordult elő, hogy mi segítettük föl a földről.

Egyszer a testvérem megkérdezte:

- Papa, te most öreg vagy?
- Igen kisfiam, öreg vagyok.
- És mikor leszel megint fiatal ló?
- Már nem leszek, kisfiam.

Ennyiben maradtunk. Amikor a halálos ágya mellett ültünk, eszembe jutottak ezek az emlékek. Nagyon erősen megjelenítettem magamban az életerős, izmos papszi képét, hogy így emlékezzek rá. A mellkasára tettem a tenyeremet és igyekeztem minden szeretetemet belesűríteni. Remélem, magával vitte odaátra a csodás emlékeinket és nyugodtan kelt át a túloldalra. Nem tudom, ott mi van. Annyit tudok, hogy ezek a játékok, sok más egyébbel, nekem örök emlékek maradtak.

Nyitókép: Shutterstock

A nagyszüleink jó esetben gyermekkorunk fontos szereplői. Neked is sok szép emléked van a velük töltött időről?

Mondd el Te mit gondolsz!

Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Csatlakozz a SHE Kibeszélő Facebook csoportunkhoz és mondd el nekünk!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.