szerelem kibeszélő magazin visszajelzés önbizalomhiány
Végre elértem, szükség van rám. Nemcsak a munkámra, hanem az energiámra, lelkesedésemre, figyelmemre, nőiségemre.

Most már saját magam számára is értékes vagyok, és nincs szükségem a visszajelzésre: megérdemlem a szabad életet! Pontosan emlékszem a kezdetekre, amikor még függő voltam. Függő voltam a figyelemtől, a szeretettől, a visszajelzésektől. Na jó, azért az még mindig fontos.

14-25 éves koromig engesztelhetetlenül sértődött voltam a világra, az emberekre, a szüleimre, a testvéremre, a kollégáimra, meg úgy összességében mindenkire. Megsértődtem, ha nem én kaptam meg az áhított munkát, a kiszemelt férfit, vagy épp a kedvenc tanárom dicséretét más zsebelte be. Minden egyes nap sértődéssel keltem és feküdtem. Utáltam az embereket, méltánytalannak éreztem az egész életemet.

Azt gondoltam, nekem alapból jár a figyelem, a siker, a pénz. De ezt sohasem mutattam ki. Mindenkivel nagyon kedves voltam, a figyelmemmel bárkit levettem a lábáról. Csak játszottam. Játszottam a szeretetért, az elfogadásért, a figyelemért. Legbelül ugyanakkor forrongtam, egyre nehezebben tudtam már palástolni a robbanni készülő dühömet. Sokszor alig vártam, hogy egyedül lehessek, és végre kiadhassam magamból.

Emlékszem, mikor éreztem először. 14 éves voltam. Én voltam a legszürkébb lány az osztályban, és a legmenőbb csaj egy időre a barátnőm lett. Egyszer elmeséltem neki, hogy bejön nekem egy srác. Ő azonnal felszedte, jó alaposan megrágta, majd kiköpte. Örömmel közölte, hogy uncsi a srác, meg különben is: engem is uncsinak tart, nem éri meg vele foglalkoznom. Kösz. Minek az embernek ellenség? Akkor éreztem először azt a dühöt, az elutasítás dühét. Legbelül üvöltöttem a méltánytalanságtól, a szeretetlenségtől és az árulástól.

Megsértődtem, ha nem én kaptam meg az áhított munkát, a kiszemelt férfit, vagy épp a kedvenc tanárom dicséretét más zsebelte be Forrás: Shutterstock

Biztosan valaki elírta a címet, mikor engem postáztak. Ez csakis egy tévedés lehet, nekem nem itt kellene lennem. Senki sem látja, hogy ki vagyok valójában?! A csend és az unalom érkezett válaszul. A középiskolás évek alatt beskatulyáztam magam "szürkének", rövid, tüskésre nyírt hajammal és fiús külsőmmel lázadtam a nőiségem ellen. Aztán egyszer csak 18 éves koromra kigömbölyödtem, és a fiús ruhák már esetlenül kezdtek rajtam állni. Igencsak szemrevaló lettem. Mágnesként vonzottam a pasikat, amit ki is használtam...

Pörgős időszak következett. A borgőzös bulik és a pasik folyamatos figyelme élvezettel töltött el. Addigra ez a belső düh átformálódott agresszióval teli elvárássá. Itt már használtam a pasikat. Tudat alatt bosszút akartam állni azon a fiún, akinek a szürke kislányként nem kellettem. Vehemensen gyűjtöttem a skalpokat.

Rájöttem, hogy bántani akarom az összes pasit, aki érdeklődik irántam. Volt, hogy egyszerre több pasival is jártam. Úgy gondoltam, nekik ez a büntetés jár. A figyelem meg nekem jár! Hadd tudja meg az egész világ, hogy már nem az a szürke kislány vagyok! Majd 25 évesen egyszer csak csend lett...Megérkezett egy felnőtt férfi az életembe.

Érettségével azonnal kezelte a dühömet. Egy szempillantás alatt betöltötte azt az űrt, amit apám nem tudott. Lenyugodtam. Később értettem meg, hogy valójában apám figyelmét akartam megszerezni - ő nem akart engem. Anyám döntése volt, hogy megszülessek. Apám el akart vetetni. Nagyon is igazam volt, amikor azt éreztem, hogy ez nem az én életem. A szüleim élete volt.

Bernadett történetét Hingyi Boglárka jegyezte le.

Nyitókép: Shutterstock

Mondd el Te mit gondolsz!

Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Csatlakozz a SHE Kibeszélő Facebook csoportunkhoz és mondd el nekünk!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.