Egy hüllő is jobban képes szeretni, mint te!

Átrágtam magam az egész történeten, és rájöttem: egyikünk sem volt szerelmes. Te épp csak kilábaltál egy félresikerült kapcsolatból - igazából még túl sem tetted magad rajta. Még nem kezdtél új életet, a réginek a rabjaként éltél, én pedig megsajnáltalak. Mélyen együtt éreztem veled, amiért olyan elesett és szánalomra méltó vagy.
Mint az a bizonyos mérges kígyó, amit a hóba dobtak és magára hagytak.

Már az első alkalommal észre kellett volna vennem, amikor belém mélyesztetted a méregfogaidat, hogy nem véletlenül, hanem nagyon is akarattal történik. Szándékosan bántasz. Nem is tudtál volna másképp tenni, hiszen képtelen vagy megtagadni önmagad. Én azonban naivan abban bíztam, hogy mellettem majd megváltozol és megszelídülsz. Nem volt szívem visszadobni. Inkább tűrtem az újabb és újabb harapásokat, míg végül a mérged annyira átjárta a testem, hogy már nem is voltam önmagam.

Mindent ki akartam bírni, bizonyítani akartam ország-világ előtt, hogy márpedig mi akkor is szép pár vagyunk és leszünk! Pedig nem is szerettelek... de erre csak később jöttem rá. Fájt minden harapásod, mégis tűrtem. Nem beléd, a kapcsolatba voltam szerelmes. Abba az érzésbe, állapotba, hogy már nem vagyok egyedül. Nagy árat fizettem érte.

Én azonban nem tudtam ezt megtenni, nem volt erőm, hogy megszabaduljak tőled. Pedig nem voltál se jó, se kedves, se gyengéd, mégis maradtam. Féltem, hogy újra egyedül kell élnem, benned pedig még mindig azt az elesett kis lényt láttam, aki szomorúan könyörög: vegyem fel és vigyem haza, hogy otthonra találjon. Csakhogy a kígyó az kígyó marad, akárhova is kerül. Te sem lettél más, nem változtál egy cseppet sem. Nem lettél se hűséges társ, se hites feleség.

Kígyónak születtél - az is maradsz.

Nyitókép: Shutterstock