Azt hittem, az én családom gáz, aztán megismertem anyósomékat

És számára ezzel el is volt intézve. Nem érdekelte különösebben, hogy ki mit gondol róla a szűkebb és tágabb családi körben. És azt is pontosan tudta, hogy ha nehézsége adódik, akkor csak és kizárólag magára számíthat. Én ezzel szemben szentül hittem a család egységében és az összetartozás mindent elsöprő erejében. Valahol mélyen abban is, hogy a majdani férjem oldalán meglelem azt az összetartó közösséget, ami nekem nem adatott meg

Mindez kilátásban is volt. Egészen a házasságkötésünket követő második vasárnapi ebédig, amit anyósoméknál töltöttünk el. Előtte sem tűntek elképesztően közvetlennek, vagy olyan rokonságnak, aki "tűzbe megy a másikért".

Adott egy hatalmas családi ház Budapest egyik elit kerületében. Úgy képzeld el, mint a Született Feleségek című sorozat Lila Akác közét. Rendezett kertekkel, és egymásnak mosolyogva köszönő szomszédokkal. Látszatra minden csodás és idillikus. Mégis, ahogy belépsz a kertkapun, elfog valami zsigeri feszültség.

Mintha egy múzeumba érkeznél, ahol a berendezések is merevségről árulkodnak. Mert ez az a hely, ahová pontosan és ajándékkal KELL érkezni. Leginkább házi sütivel, mert egy valamire való asszony süt. Én ezen a ponton kapásból elbuktam, de engem ez nem zavart. Őket viszont annál inkább. És az is, hogy képtelen vagyok elfogadni a számukra egyetlen ismert "szeretetnyelvet": az irányítás mániát.

Azzal a lendülettel, ahogy belépsz az ajtón, úgy érzik, kutya kötelességük megmondani, melyik benti papucsba lépj bele - papucs nélküli opció nincs -, hova akaszd a kabátot, és mikor menj el kezet mosni. Mintha csak a tulajdonuk lennél. Az ebédnél abból és annyit eszel, amennyit ők megfelelőnek tartanak. Ha lázadozni mersz, akkor jön a nagymama, és olyan púposra szedi a tányérodat, hogy hamar belátod: sokkal jobban jársz, ha magadtól állsz kötélnek.

Az étel minden alkalommal ugyanolyan ízű. Van egy jellegzetes íz, ami ugyanúgy visszaköszön mind a szárnyas-, mind a halételeken. Sertést természetesen nem esznek - az nem elég sznob. Persze most azt hiszed, a lidércnyomást már nem lehet fokozni, de ez pusztán csak a tapasztalatlanságod révén merülhet fel.

Tudni akarnak mindenről, az utolsó elköltött forintjáról is - mert számukra egyedül az a fontos az életben, hogy minél több pénzt halmozzanak fel. Azt hiszed, hogy túlzok, tudom. Mindenki azt hiszi. Még néha magam is elhiszem, hogy túlreagáltam a férjem "pszichés kibelezését".

Aztán eljött a pillanat, amikor besokalltam a vasárnapi rettegéstől: a kínkeservesen legyűrt ételtől és az életünket egyre inkább behálózó megfelelési kényszertől. Előtört belőlem az ellenállás, befejeztem a vasárnapi ebédre járást.

A férjem pontosan tudta, hogy miért hoztam meg ezt a döntést. Nem ellene, hanem érte. Ő azonban sokkal jobban rettegett a családjától, az önmarcangolástól, minthogy ellenkezni merjen a családi tradíciókkal. Viszont a bátorságom erőt adott neki, hogy 28 évesen - saját céget vezető férfiként - elkezdjen a szülői házban is felnőtt emberként létezni.

Hogy mit szóltak ehhez a pénzimádó, szeretetet, empátiát nem ismerő ősök? Nem számít. Csak az számít, hogy mi felvállaltuk a világnézetünket: szeretet nélkül nincs levegő.

Kitti történetét Baranyai Kata jegyezte le.

Nyitókép: Shutterstock