"Édes kisfiam" - az anyósom a mai napig nem törődött bele, hogy én élek a fiával

„Édes kisfiam!" – Minden egyes telefonhívás így kezdődik. Amikor meghallom, a hideg kiráz. Hogy vagy drága kisfiam? Eszel rendesen, édesem? Vannak rendes ruháid? Ezen a ponton talán el is sírja magát, - mikor milyen a hangulata. A telefon ilyenkor az asztalra van letéve, a páromnak erre a hülyeségre nincs ideje, a válasz meg úgysem számít.

Amikor a kislányunkat vártuk, elutaztunk hozzájuk két napra. A második napon a fotelban ülve zokogott: „Azt hittem, hogy az én kisfiam örökre velem lesz, sosem költözik el." A férjem ekkor volt 31 éves. Először döbbenten álltunk, majd kitört belőlünk a nevetés.

Amikor utoljára náluk töltöttünk pár napot, a gyerekek még ovisok voltak. Nem bírja elviselni, ha náluk vagyunk, az első nap csak feszült, a második nap csapkod és kiabál, a harmadik nap végére elfogy fél doboz Xanax. Semmit nem tudok jól csinálni, a gyerekeim túl hangosak, neveletlenek, rosszul öltözöttek. Bezzeg az ő fia milyen jó gyerek volt, vele soha nem volt baj! Ráadásul amióta velem él Pesten, nincsenek rendes ruhái, úgy öltözködik, mint a pesti majmok, pedig addig ő vette a szép ruháit. A templom közelébe pedig ne menjünk, oda nem valók a magamfajták.

Máskor ő jött el hozzánk húsvétot ünnepelni, három napot töltött nálunk, körbe ugráltuk, hogy jól érezze magát, de a második nap már nem bírt magával, a ruháimat rakosgatta, hogy ez kié, az kié, mintha nem tudná, majd sírógörcsöt kapott, hogy nekem milyen szép ruháim vannak, bezzeg a fiának... Az ötvenezer forintos kabát és a negyvenezer forintos cipő sem győzte meg arról, hogy a fia semmiben nem szenved hiányt.

Mert az ő fia mindig olyan sovány, nem eszik rendesen. Fáradt, betegre hajtja magát miattunk. „Kíváncsi vagyok, meddig fogja még bírni ezt az én kisfiam" – utal a gyereknevelés nehézségeire, amit nyilván az ő tökéletes gyermeke egyedül szenved el, amíg én ki tudja, mivel töltöm az időmet. Ha találkoznak, simogatja, ölelgeti, puszilgatja, mint egy gyereket. A „drága kisfiúnak" ez nem tetszik, nem hagyja, mivel már nagyfiú, de ezt nem érti meg, egyértelműen megváltozott, rossz irányba, természetesen ez is miattam van.

Messze laknak, több mint 260 kilométerre, ezért ritkán találkozunk, de hetente egyszer felhívja a gyerekeket, igaz, nem velük beszél, hanem az ő édesével, akinek tudnia kell, hogy otthon ki halt meg, ő kivel veszett össze, hogy a nővére egy hülye, meg a saját nővére is az természetesen, mivel mindenki, aki nem ő, az nem normális. Persze mindezt nem kellene elmondania, ha nem költözött volna el, ha még mindig otthon lakna, és akkor a telefonszámlája is kevesebb lenne.

Ha a férjem mond valamit, ami nem tetszik neki, netán nem ért vele egyet, akkor úgy megsértődik, hogy hetekig nem telefonál. A férjemet ez nem zavarja, sőt, ahogy mondja, már gyerekkorában is ezt csinálta, volt, hogy három hétig szó nélkül mentek el egymás mellett a lakásban, mire az anyja zokogva hozzászólt. Lelki terrorban élt úgy 17 éves koráig: valahányszor el akart menni valahova, az anyja elsírta magát, hogy ha elmegy, meg fog halni, ha rosszul lesz, senki nem fogja észrevenni. Akárhol volt, mindig furdalta a lelkiismeret, ezért inkább hazament. Aztán felismerte a helyzetét, s egy alkalommal azt mondta: „Ha rosszul vagy, hívj mentőt!" A próbálkozások még közel 30 év után is megvannak, ő aztán meg is halhatna, a kisfia észre sem venné, mert ilyen messzire költözött, elhagyta, mi lesz vele, ha megöregszik, ki gondoskodik róla, ő nem így nevelte.

Legutóbb azzal sokkolta egyetlen tökéletes fiát, hogy azt álmodta, hogy becsengetett hozzá, ő ajtót nyitott, és ott állt előtte a szemefénye csurom véresen, mert én kidobtam a házból és még jól össze is verettem. Úgy megijedt, hogy muszáj volt telefonálnia.

Nyitókép: Shutterstock