bántalmazás kibeszélő gyerekkor sors Karma
Szerda volt, kevesen voltak a parkolóban. Magassarkú csizmám kopogása eltörpült a Kopaszi gát melletti híd autózajában. Dermesztő hideg volt, hiszen a tél közepét tapostuk, így elkezdtem lépteimet gyorsítani, hogy odaérjek időben az étterembe.

Ugyanis randiztunk a férjemmel, akivel olykor szoktunk ilyet csinálni; szerintem nagyon romantikus. Már majdnem beértem a találkahelyre, ám hirtelen megtorpantam, mert megláttam azt az embert, aki általános iskolában éveken keresztül megkeserítette az életemet. A hideg langyos fuvallatnak bizonyult ahhoz képest, amilyen jeges tüskék a lelkembe hasítottak. Előjött az összes emlék, felkavarodott a gyomrom. Pánikba estem és próbáltam magamat megnyugtatni, hiszen ezeréves sztoriról van szó, és amúgy is már mindketten felnőttünk. Testileg lehet. De a lelkemben és az emlékeimben még mindig élénk képként él mindaz, amit Anita okozott.

Gondolkoztam. Elmenjek mellette? Vagy várjam meg, míg elmegy a fa mellől, aminek éppen támaszkodik és telefonál? Ha felnőttként viselkedtem volna, tovább sétálva köszöntem volna neki. De én csak álltam, és földbe gyökerezett a lábam. Általános iskolás élményeim úgy belevésődtek a lelkembe, mintha szándékosan karcolták volna oda.

Forrás: Shutterstock

Anita mindig is menő lánynak számított, magas, helyes csaj volt, de amilyen szép, olyan gonosz és romlott. Folyamatosan terrorban tartotta azokat, akik nem hasonítottak hozzá, így engem is, aki kicsinek duci, rövid hajú kislány voltam.

Ellentétben vele, megvolt a magamhoz való eszem, okos voltam, soha nem ártottam senkinek, de csendes voltam és sosem tudtam magamat megvédeni. Anita valamiért engem is kipécézett, és csúfolt a hajam miatt, kicikizte az öltözködésemet, és természetesen az alakomra is számos gonosz megjegyzést tett, mindeközben pedig a folyosó folyton attól zengett, hogy ő megy majd elsőként férjhez, és milyen tökéletes élete lesz. Annyi rosszindulatú csúfolódást kaptam tőle, hogy felnőttként számtalanszor elgondoltam azon, hogyan fogom majd egyszer kiosztani, ha szemtől szemben találkozom vele.

Megkerültem a fát hátulról, ahol állt, és biz' isten, tovább akartam szaladni, de megütötte a fülem a telefonbeszélgetése. A hiteléről beszélt valakivel. Arról a hitelről, amit felvett, de rettentően megugrott a részlete, ezért nem tudta már fizetni rendesen, ezért kénytelen volt visszaköltözni a szüleihez az értelmi sérült kisfiával. Nem bánta annyira, mert a családja legalább tudott vigyázni a kisfiúra, míg ő éjszakázott a 0/24-es boltban. A beszédéből azt vettem ki, hogy éppen most kért fizetésemelést, de nem kapta meg valamiért. Hirtelen ideges lett a telefonban, majd ingerülten beleszólt:

„Hogy-hogy mi van Dáviddal? Semmi, azóta sem jött vissza, és a gyerekére is magasan szarik – na nem mintha valaha is fontos lett volna neki" – magyarázta a telefon túlsó oldalán lévő hallgatónak.

Nem akartam elhinni, hogy ez az ő igazi élete. Mi lett azzal a szép, törekvő lánnyal, aki bár oly gonoszul viselkedett az iskolában, mégis felfele ívelni látszott akkor a csillaga?

A randi utáni egyik napon megkerestem egy olyan ismerősömet, akinél fent volt Anita ismerősnek a Facebookon, és ráklikkeltem. Tényleg van egy értelmi sérült kisfia, és nem láttam pasit az oldalán. Csak egy-egy képet saját magáról a pénztárgép mögött – feltételezem a boltban volt, ahol dolgozik.

Forrás: Shutterstock/Copyright

Sose felejtem el a kisírt szemeit és a bánatos arcát, amikor láttam őt. Látszott rajta, hogy nem ezt a jövőt képzelte el magának. Megviselt volt, ráncos, és megcsúnyult. Egy olyan anya, aki rossz párt választott magának, aki magára maradt, és látszólag mindent elveszített.

Vajon tényleg igaz az, hogy az univerzum és a sors azt adja vissza nekünk, amit mi adtunk az életben? Hogy „amilyen az adjon Isten, olyan a fogadj Isten"? Én hiszek a sorsban. Hiszek abban, hogy mégha nem is mindig mindenért, de általában az élet kamatostul visszaadja nekünk azt, amit megérdemlünk, legyen az jó vagy rossz dolog.

Azóta sem láttam Anitát. Végül, amikor el akartam mögötte slisszolni aznap, meglátott. Nem beszélgettünk és én sem mondtam meg neki a magamét. Félbeszakította a telefonbeszélgetést, rám mosolygott, majd csak ennyit mondott: „Szia Heni, remélem jól vagytok, nagyon szépek a gyerekeid."

Nyitókép: Shutterstock

Mit gondolsz, a sorstól mindig azt kapjuk vissza, amit mi adunk?

Mondd el Te mit gondolsz!

Neked mi a véleményed erről a cikkről? Egyetértesz vele, vagy teljesen máshogy látod? Csatlakozz a SHE Kibeszélő Facebook csoportunkhoz és mondd el nekünk!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.