Sokáig tartott, míg kiszerettem belőled, de már csak egy szép emlék vagy

Bennem van minden más is, minden ártó szavad, tetted, de már nem érdekel egyik sem. A közösen átélt dolgokat azonban nem szeretném elfelejteni. Nemcsak azért, mert szépek voltak, hanem azért is, mert tanultam belőlük: megtanultam, mit nem akarok. Megtanultam, milyen férfit, embert nem akarok. Megtanultam, mit akarok, mit kell magamon formálni, hogy soha többé ne kelljen ismételnem és ne kelljen még egy olyan kapcsolatot bevonzanom, mint veled éltem át. Bár rettenetesen kínlódtam, amikor szakítottunk, s elhagytál – nekem nem volt hozzá erőm -, mégis, ma már örülök, hogy így alakult.

Rengeteget tanultam és ennek köszönhetően lett társam, jól működő kapcsolatom. De azt hiszem, az első szerelmét soha nem felejti el az ember. Ne gondold, hogy ez valami giccses nosztalgia, pláne nem vágyakozás, soha nem fordulnék vissza. De így, az év vége felé közeledve, nyakig benne a várakozó ünnepben, minden előkerül a múltból, mert itt az ideje a számvetésnek. Nem tudom, miért jutottál eszembe. Igazából nem is fontos, hiszen te sem vagy már fontos és rengeteg éve nem vagy már az életem része.

Hogy miért nem felejtelek el? Mert veled éltem meg először a totális szabadságot, veled, melletted lehettem először vad és szenvedélyes, mert te voltál az, akivel először tudtam őszintén, felszabadultan, féktelenül röhögni. Nem felejtelek, mert spontán voltál és őrült, s bár imádtam ezt benned, mégis az őrületbe kergettél. Soha nem tudtam, megérkezel-e a megbeszélt időpontban, vagy hetekre eltűnsz, soha nem tudtam, mikor rohansz el még az együttlétünk közepén is.

Teljesen váratlanul toppantál be éjszakánként a munkahelyemre, záráskor, tűkön ültél a motorodon és nekivágtunk céltalanul a sötétségnek. Volt, hogy körbejártuk a környéket, volt, hogy leugrottunk a Tiszára, úszni a Hold sütötte, csillaghidas folyóban. Egyszer egy nő énekelt ott nekünk: fent maradt a parton, de csöndben leült és dalolni kezdett. Varázslatos éjszaka volt.

Sokáig tartott, míg kiszerettem belőled. És még tovább tartott, mire meggyógyultam. Úgy éreztem, nem lett lezárva, nem beszéltük meg, így elengedni sem tudtam évekig azt, ami fájt. Főleg, hogy – bár messzire menekültél -, időnként üzentél, még mindig engem szeretsz. De a szavakat soha nem követte tett, amikor igen, akkor pedig már késő volt. Utoljára, rengeteg év után itthon találkoztunk. Te hazajöttél, s hozzám jöttél azonnal. Újra elindult a libikóka, semmit sem változtál.

Családod volt, én hallgattam, de te nem bírtad ki, rám borítottad, kettőnkre borítottad, hogy „nézlek és semmi sem változott, ugyanazt érzem irántad, mint régen", de már nem azt a reakciót váltotta ki belőlem, mint anno, kamaszkorunkban. Igaz, a nyílt utcán a nyakadba ugrottam, a derekad köré kulcsoltam a lábaimat és te ugyanúgy öleltél és hajtottad a fejed a nyakam hajlatába, mégis ott volt bennem, te csak bántani tudsz. Nem remekeltem a helyzetben.

Hiába tudtam az első perctől, ugyanaz vár rám, mint amikor tudatlanul és naivan együtt voltam veled, mégis, az illatod, a tested, az ölelésed és a mosolyod ismerőssége megbénított. Szerencsére keveset voltál itthon, kétszer találkoztunk csak, mert te, szokásodhoz híven eltűntél: azt mondtad újra, nem tudsz uralkodni magadon, ha látsz. Csöndben figyeltem, mit csinálsz és egyre jobban megerősödött bennem, nem kellesz. És már nem is szeretlek. Csak lehetőséget kaptunk a lezárásra. A végleges lezárásra, hogy végre én is társra lelhessek.

Tudod, neked soha nem kellettem igazán. Gyáva voltál szeretni, ezért nem lettünk társak soha. De ma már végtelenül hálás vagyok neked azért, hogy így alakult. Mert csak így találhattam meg a boldogságot.

Nyitókép: Shutterstock