Te vagy az, aki miatt szeretném legyőzni a démonjaimat

Szerettem a kilengéseimet, és szerettem másokat hibáztatni a saját nyomorom miatt, mert így nem kellett azzal foglalkoznom, hogy bármin is változtassak. Szerettem úgy csinálni, mint aki veszélyesen él, és fejjel menni a falnak, átgázolni bárkin, mivel semminek nem volt semmilyen valódi tétje.

Ez egy nagyon könnyű időszaka volt az életemnek, legalábbis látszólag, hiszen csak én számítottam magamnak. Sosem gondoltam arra, hogy mindez majd egyszer megváltozik, és eljön az a pont, amikor mégis akarok felelősséget vállalni. Megoldani az életemet, lerombolni az engem körülvevő falakat, megközelíthető lenni, változni. Annyi ideig folyamodtam látszatmegoldásokhoz, és annyira beleszoktam abba, ahogy működöm, hogy észre sem vettem, hogy magam alatt vágom a fát.

Viszont egyszer csak jöttél te, mint egy sugallat, és megmutattad, hogy működhet máshogy is a világ. Hogy még lehet őszintének és sebezhetőnek lenni, mert nem mindenki játszik arra, hogy újra és újra megtaposson. Megmutattad, hogy az érzékenység szép, nem pedig nevetséges. Megfogtad a kezemet, és segítettél visszaterelni magamhoz, megmutatva azt, hogy a traumáim és a rossz berögződéseim ellenére is szerethető vagyok. Viszont a te munkád itt véget is ért. Felvázoltál előttem egy szebb, élhetőbb jövőképet, mutattál valamit, ami merőben más, mint minden, amit addig ismertem, de nekem kell eljutnom oda.

Löketet adtál a változtatáshoz, de a feladat nem egyszerű. Bár elindultam az úton, de még mindig sok van vissza. Már tudom, nem kell elmenekülni, amint jön egy probléma. Tudom, hogy a szavaimnak és a tetteimnek van hatása és következménye, és tudom, hogy gondolkodnom kell, mielőtt cselekszem, nem pedig fordítva. Már tudom, hogy nem esküdött össze ellenem az egész világ, nem hülye mindenki, és nem csak én vagyok helikopter. Viszont hiába tudom ezeket, az automatizmusok sokszor előjönnek.

Miattad azonban megéri változtatni. Mutattál nekem egy új valóságot, amit szeretek, ami jó, én pedig nem akarom elrontani azzal, hogy nem igyeszem folyamatosan jobbá válni. Úgy kapaszkodom beléd, mintha az életem múlna rajta, ami valahol igaz is. Az új életem, a jobb életem, a boldogabb és nyugodtabb életem rajtad múlik, hiszen te mutattad meg, hogy van számomra ilyen opció is.

Már csak az a kérdés, hogy ez meddig marad így. Ha nem lennél, vajon akkor is tudnám tartani magam, vagy egyedül a te kezedben van minden józan eszem? Ha magamra maradok, újra elnyelne a sötétség, vagy már olyan stabil alapokat adtál, amelyek kitartanak, bármi történik?

Nyitókép: Shutterstock