Nélküled múlnak az évek, de a szerelem csak nem akar

Volt egyszer egy hülye randi app, amit már akkor is rosszul használtunk mi, szinglik és nem szinglik, hát még most... Ezen a csodás helyen találtalak meg téged. Igazából pont fordítva történt, de mindegy is.

Emlékszem, amikor első alkalommal felhívtál, épp fogorvostól jöttél. Ott vesztem el, két szó után pontosan tudtam, hogy ezt a hangot akarom hallgatni életem végéig. Azt mondtad, neked is tetszik az én hangom. Már nem is akarom ezt megkérdőjelezni.

Az első évben mint világtalan tapogatóztam a világ érdes falain, mély sebeket hasítva a tenyeremre. Visszatekintve már tudom, hogy csak nem akartam levenni a szemfedőt - tudod, így volt kényelmesebb.

Néha a sötétség nem is olyan rémisztő, mint hisszük. De mégis a vállalt tudatlanság mérgezőbb minden rossz döntésnél, minden vállról lesepert felelősségvállalásnál. Hiába a nagy kérdés, min változtatnék, az én kérdésem visszaüt: minek változtassak?

Utólag visszatekintve döbbennek csak rá: akkor, ott, a legelején már mindent tudtam rólad, de neked sem hittem, hogyan hihettem volna magamnak? Minden mondatod egyre nehezebb lett, minden vita egyre súlyosabb, és minden jó tanács a barátoktól egyre messzebbre sodort minket egymástól.

A második évben úgy döntöttem, minél távolabb maradok az érzéseimtől, annál könnyebb lesz reggel felkelni melletted és látni a rideg távolságot a szemedben. Az éjszaka bortól párás pillanatait képtelen voltam megtartani az emlékeim között. Bár minden mosolyod, minden mondatom, amit befejeztél, visszatérne egy csettintésre!

Üres csendben öltöztünk, miközben minden gondolatom savként marta a lelkem. Nem tudtam, mikor fogadtam el tényként, hogy nem vagyok elég jó. Magamba tuszkoltam, mintha ez lenne az igazság - mit sem törődve a mondataiddal, amikor pontosan az ellenkezőjéről próbáltál meggyőzni. Mert a tetteid nem erről árulkodtak.

Aztán sokáig nem kerestél. Néha őrjítően hiányoztál, majd iszonyatosan utáltalak, mert képes voltál ebben a helyzetben hagyni. Magadat mentetted, míg engem feláldoztál azért, hogy elmenekülhess. Voltak pillanatok, amikor tudtam, hogy én is ugyanúgy hagytalak el, ahogy te engem, ugyanúgy hagytalak cserben, ahogy te tetted velem.

Egy nap is hosszú idő lehet, ha távol vagy minden gondolatod kiinduló pontjától, még hosszabb, ha tiltakoznod kell a gondolat megszületése ellen. Aztán mintha csak csettintettem volna egyet, ott voltunk újra, más időben, más helyen, némán ülve egymás mellett. Milyen a munka, milyen az időjárás, köszi, hogy itt lehetek. Bár tovább néztem volna a szemedbe, vállalva amit te láthatsz az enyémben! De az idő nem folyhat bármerre, nincs más irány, csak az előre.

Az emberek hülyének néznek, én pedig őket - mit nem értenek? Azt hiszik, én nem értem? Pedig minden kirakós a helyére került, és ennél tisztább sosem volt a kép. Azt hiszik, buta vagyok, mert végre merem vállalni minden érzésemet, amiket eddig annyira próbáltam elrejtve tartani. De tökéletesen értek és látok mindent. Csak mégis, mintha ez a szerelem már sosem akarna elmúlni.

Nyitókép: Shutterstock