Minden évben egyre több mécsest kell vinnem a temetőbe...

November 1-jén van mindenszentek ünnepe, ami a katolikus egyház tanítása szerint az
összes üdvözült lélek emléknapja. November 2-a az évek alatt, fokozatosan vált az egyházi
ünnepből az elhunytakról való általános megemlékezés napjává, és ez az a nap, amikor
gyertyát gyújtunk elhunyt szeretteink emlékére.

Ahány család, annyi szokás, de egy biztos: november első napjai a megemlékezésről szólnak.
Ez a nap mindenkinek mást jelent, de én azt vallom, hogy

Gyerekként izgatottan vártam, hogy beüljünk a kocsiba, és elinduljunk a temetőbe, hiszen amennyire ijesztő, annyira gyönyörű látvány a gyertyákkal megvilágított sírok között sétálgatni. Örültem, ha anyáék megengedték, hogy én gyújtsam meg a gyertyát, és nagyon bosszantott, ha elfújta a szél. Közben pásztáztam a szüleim szemét, akik éppen arra az emberre gondoltak, akinek a sírjánál álltunk, és próbáltam ellenállni a belőlük áradó szomorúságnak.

Amikor a nagypapám meghalt, még csak 8 éves voltam, és emlékszem, az első években levelet írtam neki, amit a sírra helyeztem. Bíztam benne, hogy látja, mit írtam neki, és boldogan jöttem el a temetőből. Sokáig azt hittem, ő csak akkor lát engem, ha épp ott vagyok, és sok idő kellett, míg rájöttem, hogy ez nem így van.

Igyekszem tartani magam, és látogatás után engedem csak át magam a szomorúság érzésének. Az utóbbi években sokszor, a pár perces „kötelező" néma csönd után arról beszélünk, vajon büszke lenne-e rám a nagypapám, ha még élne, vagy valami vicces, régi történet elevenítünk fel apáékkal, így sokkal könnyebb minden. De a temetőben állva minden évben rájövünk, hogy rohan az idő, és milyen hosszú idő telt már el azóta, mióta nincsenek köztünk... És az élet mégis megy tovább, nem foglalkozik azzal, hogy kik maradnak itt, és kik mennek el.

kiposztolom a szeretteim sírját a közösségi oldalra, begyűjtve ezzel egy csomó lájkot és kommentet.

Ők, akik nincsenek már velünk, ott vannak az életünkben minden egyes pillanatban, nemcsak halottak napján, és csak remélni tudom, hogy egyszer még újra láthatom őket úgy, ahogy az emlékeimben élnek.

Nyitókép: Shutterstock