Megengedted, hogy félrelépjek, de így már nem is kell más!

Nem birtokoltuk egymást sose, és talán ez a fajta elengedés volt az, ami miatt mindig egymáshoz tértünk haza, és senki sem állhatott közénk. Eltelt így három év, tele élménnyel, szerelemmel, időnként nehézséggel, de együtt és sose külön. Most azonban szembe találtuk magunkat valami igazán rémisztő dologgal.

Az állapotod lassan kúszott be a kapcsolatunkba, melyet sokan mostanában mosolygó depressziónak neveznek. Észrevettem a jeleket, talán még nálad is előbb, de a hétköznapok terhei, és a tagadásod végül egy kritikus ponthoz sodorta a kapcsolatunkat.

Hetek teltek el az első komolyabb beszélgetésünk óta, az elmúlt hat hónapban egyetlen alkalommal se volt köztünk igazán intim kapcsolat. Próbáltam többféleképpen is közeledni hozzád, de kedvesen mindig lepattintottál.

Először azt hittem, egy harmadik fél ólálkodott be az életünkbe, aztán magamban kerestem a hibát – nem tetszem már, rám untál... Végül csak kibújt a szög a zsákból: a depresszió az igazi ok.

A libidód gyakorlatilag annyira lecsökkent, hogy bármennyire is akarnám, nem tudom felkelteni az érdeklődésedet. Tudom, még nem érzed magad elég erősnek egy terápiához, pedig mindketten tudjuk, hogy csak azzal lehetne jobb. Ebben a helyzetben azonban te engem szexre biztatsz másokkal.

Érzem, hogy szükségem lenne a kielégítő együttlétekre, hiszen nekem ez az egyik legerősebb stresszlevezetőm. Biztosan könnyen találnék is egy szeretőt. Örülök, hogy még ebben az állapotodban is fontosnak érzed az én igényeimet, ugyanakkor valamit nem értesz.

Én pedig erre vágyom! Kettőnkre, nem csak a szexre.

Nem vagyunk ugyan még házasok, de nem kell papír ahhoz, hogy tudjam, jóban és rosszban is melletted akarok lenni. Ez pedig épp ez a helyzet. Nem fogok mással lenni, csak azért, mert épp közénk áll a depressziód. Az intimitás ugyanis nem csak szexszel érhető el. Mivel az ölelkezés, az összebújás is csorbult az elmúlt időszakban, elsőként ezeken kell dolgoznunk.

Tehát nem, nem fogok más férfi karjában gyönyört keresni, miközben életem párja a közös otthonunkban ül a fotelben, és szarul van. Köszönöm a szabadságot, amit nyújtasz, de most ennél fogva inkább közelebb húzódnék hozzád, ha csak egy ölelésre, egy csókra is.

Anika történetét Mezei Natasa jegyezte le.

Nyitókép: Shutterstock