Molnár Gusztáv hónapokig terrorban tartotta a feleségét: Mennyit bír el a szerelem?

Ezek az események arra késztettek, hogy átgondoljam, vajon mire elég a szerelem. Példának okáért sok szerelmes film, könyv, idézet próbálja azt sulykolni, hogy ha szerelem van, minden van. Kit érdekelnek a nézeteltérések, a különbségek, a más világnézet, ha van szerelem?

Egy ideális világban ez talán tényleg elég lehetne, de valljuk be, a való életben a szerelem semmire nem elég. Talán ideig-óráig el lehet hitetni magunkkal és a másikkal is, hogy minden nehézség ellenére boldogok vagyunk, de végül valaki szükségszerűen sérülni fog, ha mást kapott a partnerétől, mint amire szüksége van.

A szerelmet ezer meg egy dolog tudja megkeseríteni. Ha az egyik házasodni akar, a másik nem. Ha az egyik gyereket akar, a másik elzárkózik a kérdéstől. Ha az egyik folyamatosan féltékenykedik, vagy alkoholista, netán mentális betegségek gyötrik, és nem szabad kifelejteni a listából a megcsalást sem.

Ezekben az esetekben mit mond a szerelem, mi a jó döntés? Természetesen eleinte az elfogadás, a kompromisszum. Ha ő nem akar házasodni, megpróbálom feladni érte az álmaimat. Talán egyszer meggondolja magát. Ha féltékeny, megpróbálok türelmes lenni vele, és feloldani a félelmeit, hátha idővel jobb lesz. Ha alkoholista, segítő kezet nyújtok neki. Ha valamilyen mentális betegségben szenved, majd együtt átvészeljük. Ha megcsal, hiába fáj, adok még egy esélyt, hátha csak egyszeri botlás volt.

És ez olyan gyönyörűen hangzik. Feláldozni mindent a szerelem oldalán, feltétel nélkül elfogadni a társamat, minden nehézség ellenére. A saját igényeim elé helyezni az övéit, és semmit nem várni cserébe.

Ez eleinte talán elég is, sőt, ezer meg egy olyan házasság van, ahol a párok sikeresen kiküszöbölték az eléjük került problémákat. Nem egy embert láttunk, aki végül rájött, hogy szeretne gyermeket, vagy valóban sikeresen letette az alkoholt, esetleg orvosi segítséggel megtanulta kordában tartani a mentális zavarait. Sosem lehet tudni, hogy megéri-e a küzdelem, de valljuk be, néhány csodával határos kivételt leszámítva, a történet végén általában kiderül, hogy nem érte meg.

És azt sem szabad elfelejteni, hogy a szerelem bánt, és nem jó az, ha mindig fáj. Az sem lehet, hogy többnyire fáj, néhanapján pedig kisüt a nap pár percre. Az nem lehet, hogy az egyik fél mindig ad, erején felül támogatja a társát, a másik fele pedig beleül ebbe a helyzetbe. Nem tesz a gyógyulásáért, a fejlődésért, képtelen a kompromisszumra, újra és újra beleesik ugyanazokba a hibákba, és kizsigereli azt, akit elvileg a legjobban szeret a világon.

Mert hibázni rendben van, mindenki hoz rossz döntéseket időnként, mindenki megbántja néha azt, akit szeret, - nem vagyunk tökéletesek. Soha nem ez a baj, hanem az, ha meg sem próbál jobbá válni. Ha mindig csak mondja, hogy majd minden más lesz, de már mindenki tudja, hogy sosem lesz más semmi. Ha csak ígérgeti, hogy megváltozik, vagy már ő sem hisz saját magának, így még csak egy kellemesen hangzó hazugságba sem próbálja ringatni a szeretteit.

Végül pedig, szerencsésebb esetben ez a magára hagyott, magányos, egyedül próbálkozó szerelmes fél is eléri a falat, onnan pedig nincs visszaút. Az nem lehet igazi szerelem, ahol az egyik félnek kell mindenben alárendelni magát. Ha folyamatosan csak nyel és túlél, az egy életre megtörheti az embert.

Nyitókép: Shutterstock