Válaszra sem méltat, de az Instámat nézi: így landolnak az emlékek a szemétben

A probléma ezzel pedig csak annyi, hogy nem én írtam őket, ráadásul nem is nekem írták. Az egyik exem szellemi termékei, amelyeknek bár semmi közük hozzám, valahogy mégis nálam kötöttek ki még valamikor, amikor együtt voltunk. Miután pedig szakítottunk, egyikünknek sem jutott eszébe, hogy ennek a kis füzetnek is vissza kellene jutnia a tulajdonosához.

Sok víz lefolyt a Dunán mióta utoljára beszéltünk, még több, mióta szakítottunk, így kicsit zavarba jöttem. Mivel nem az enyém, nem rendelkezhetek felette, nem éreztem volna illendőnek, ha csak úgy kidobom a szelektívbe. Azonban az a megoldás sem volt sokkal szimpatikusabb, hogy felkeressem a tulajdonost, és rákérdezzek, mi legyen a versek sorsa.

Végül amellett döntöttem, hogy felkeresem az exemet, és rákérdezek nála, milyen sorsot szán a saját emlékeinek, amire egy kedves, nyitott választ kaptam, miszerint valóban örülne annak, ha visszaszolgáltatnám, csak jelenleg nem tudja, mikor ér rá. Nem is akartam siettetni az eseményeket, rábíztam az időpont kiválasztását, hiszen néhány nap várakozás még nem a világ.

Hozzáteszem, már évek óta stabil párkapcsolatban vagyok, ráadásul együtt is élünk, így bevallom, kicsit frusztráló volt a tudat egy idő után, hogy a közös otthonunkban kísért az exem szelleme a versei formájában. Nem igazán beszéltünk erről, de tudom, hogy a kedvesem helyében engem is zavarna, ha a szerelmem az exei cuccait őrizgetné a közös kredencben, még akkor is, ha csak ideig-óráig.

Közel két hónap csend és várakozás után ismét írtam neki. Nem akartam követelőző lenni, hiszen nyilvánvalóan nem tudhatom, hogyan telnek a napjai, de azért éreztetni akartam, hogy eddig és ne tovább, így felajánlottam, hogy ha az neki könnyebb, szívesen leadom valahol, feladom postán, és lényegében bármilyen alternatív megoldásra hajlandó vagyok, ha úgy érzi, hogy nem akarja látni a képemet.

Ezúttal válasz nélkül maradtam. Ismét vártam egy napot... kettőt... hármat... közben pedig egyszerre szórakoztatott és bosszantott, hogy ugyan válaszra sem méltat, de cserébe a közösségi médiás tevékenységeimet aktívan figyelemmel kíséri - csak a háttérből, de hát mind tudjuk, látjuk, ha valaki megnézi, mit posztolunk.

Bevallom, ekkor már nagyon viszketett a kezem, hogy tényleg kivágjam a szemétbe a becses(nek gondolt) emlékcsomagot, de továbbra is iszonyatos lelkiismeretfurdalás társult hozzá. Hiszen akárhogy is, hogy jövök én ahhoz, hogy más emlékei felett rendelkezzek? Ha egy póló vagy pulcsi lenne, szívfájdalom nélkül megszabadultam volna tőle, nem arról van szó. De ez mégis egy szellemi termék, aminek az elkészítésével egyszer valaki rengeteg időt töltött. És továbbra sem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy nekem mennyire fájna, ha valaki csak úgy kidobna egy számomra kedves dolgot azért, mert esetleg valamiért nem tudok válaszolni néhány napig.

Szóval még ekkor is tovább vártam, közben pedig végigzongoráztam magamban a lehetőségeket. Tulajdonképp tudom, hogy hol dolgozik, így végigfutott a fejemen, hogy elmegyek, és gyorsan leadom a portán. Feladhattam volna postán is. Azonban egyiket sem éreztem volna korrektnek saját magammal szemben, és egyre megalázóbbnak éreztem a gondolatot, hogy úgy tűnik, csak engem foglalkoztat, és csak nekem fontos valami olyan, amihez úgyamúgy egyáltalán semmi közöm sincs.

Végül eldöntöttem, hogy még utoljára írok neki, és ha arra sem válaszol, megnyugszik a lelkem, és tényleg nyugodt szívvel mennek az emlékek a szemétbe...

...Pár nappal később, egy reggel, amikor munkába indultam, hónom alá csaptam a kis füzetet, majd mintha csak egy feleslegessé vált blokk lenne, nem pedig valakinek a múltjának egy meghatározó lenyomata, bedobtam a papírgyűjtőbe.

Nyitókép: Shutterstock